(léptek a csendben)

Maroknyi csend. Elfogódottan nézem a kis csavart előttem.

Guggolok egy rendezetlen térben

Térszilánk.

Keresztpántok találkozásán az x pontban helyezkedik el, átszínezi rozsdabarnájával a kék teret.

Felállok, jobbra tőlem egy másik tér.

Az üresség megnyugtat és kiüríti a nyüzsgő gondolatokat fejemből.

Ámulom a tér szűkülését-tágulását.

Hevederek, betoncsíkok vezetik a szemet, mint egy grafikai háló.

Nincs ajtó, nincs szimbolikus belépés.

Csak átlépések vannak és áthajlások.

Egyszerűen csak befogad a tér, s mint egy Tarkovszkij filmben, rabul ejt a beláthatatlan.

Emberi kéznek nyoma sincs már, a csarnok csendben pusztul tovább, nem zaklatják, nem használják,

mégis gyönyörű enyészet ez.

Vas szegélyen egyensúlyozok, kint is-bent is. Játszom az idővel.

Pereg a vakolat, belekapaszkodott s felmarta a szél.

Szanaszét ócska bútorok bája geometrikus rendben fotózva.

Egy kis növény zölden életre kel, kiderül, hogy nem elvesz az épület, még a romokból is segíti társait.

(Pedig azt mondja, teherbírása 3 tonna.)

Többet kibír, hiszen egyedül van.

Egy hatalmas áttört térben a falakon modern párbeszéd.

Kicsit sikamlós, kicsit elkeni a jó ízlést, de ez érdekli a legkevésbé, inkább jelzi a helynek: itt vagyok, figyellek, noha csupán mondatokban.

Vulgáris szerelmi szópárbaj némileg erős jelzőhasználattal, van ilyen.

Az üzengetés omlós süteményként mállik szét a falfestékkel és a téglaporral - milyen szép szoba lehetett ez hajdanán -, aztán kiderül, hogy kétszintes megemlékezés ez.

Ironikus graffiti a családról alkotott elképzelés.

Ránézek „apa-anya-gyermek" , aztán felbukkan ismét az előbb ugyanott megnevezett tapolcai nőszemély, aki mégsem lett a gyermek anyja, úgy hiszem.

A színek varázslatosak, sárgászölden oltják belénk a festészetet, elvarázsolt kastéllyá változtatják a buja fák a romhalmazt.

Szédülni kezdünk a zónában s engedjük, hadd kapjon gallérunkba a szél.....s csak vigyen!

...hogy elhiggyük, egyedül is lehetünk  a nincsben.