Mindamellett, hogy semmi bajunk az eddig megjelent két produktummal sem, nálunk ők mindenképp a koncert-zenekar kategóriába tartoznak. Lassan kétszámjegyűvé válik a felállással való találkozásaink száma, és azon ritka bandérium ők, akik folyamatosan hozzák a formát, simán ugorják a magasra tett lécet, könnyedén és mosolyogva. Akkor is jól szólnak és odateszik maguk, amikor a helyszín vagy a körülmények ezt szinte nem engedik, vagy gátolják. Sokfelől érkeztek, színes társulat, és akárhogy is fejtegetjük a kérdést, nagyon bátraknak kell lenniük, mert olyanba nyúltak, amibe idehaza nem nagyon érdemes. Egyénileg, és mint csapat is, rengeteg dologgal kell szembenézniük. Tizenegy embert egybetartani már maga nem kis dolog, pláne nem az, ha abból mindenki megmondó. Nagyon világos és konkrét céllal lehet csak valamit építeni ebből a felállásból, amit persze - mint itthon bármit, ami jó, vagy más - támadnak több oldalról is. Egyfelől az ortodox hiphopperek nyavalyognak, hogy Busa elárulta őket, a ska fanatikusok és a reggae fejek sem annyira szeretik a stíluskavalkádot, a töretlenül zakatoló funk zászlaja alá nem férnek, mert túl reggae-s, a rockerek nem is értik, a jazz fanok meg sikongatnak az ilyen zenétől eleve. Közönségük mégis folyamatosan növekszik érdekes módon, mégpedig azért mert irgalmatlan jó táncesteket abszolválnak csuklóból. A publikum pedig a fentebb felsorolt stílusok nyitottabb tagjaiból, a rádiók hallgatóiból, és ami fontos nagyon teljesen vegyes korosztályból áll.

Szombathelyen elérni azt, hogy egy egész terem egyemberként mozogjon nem könnyű, nekik sikerült hozni ezt is, mint ahogy úgy szólni is, amiért az ember koncertre megy. A zenekar működését körüllengi egy erős szupergroup felhő, de ez sincs bajunkra, mert ezt ők tudatosan saját maguk alakítják, nem szólhat senki bele a dolgukba. Maguk csinálják a jót, saját maguknak és ezzel sok zeneszeretőnek még. Nincsenek egyedül ebben sem, hisz jópár formáció tesz magasról már az itthoni szemléletre meg íratlan szabályokra. Hol van megírva az, hogy egy zenész csak akkor lehet hiteles, ha céltudatlanul kóborol a fővárosi klubokban zenekarával, meg néha leutazik vidékre szembesülni a szomorú helyzettel? Sehol. De erről még kicsit később lehet, pár szót ejtünk, de csak lehet.

What's my name?

Lemezcímnek ez rendben. Tipikusan ahány ember, annyi első gondolat-kérdés. Mint ahogy az első szám is ott van a toppon, sőt a magas léc feljebb tétele egyből. A Slow Down Chale ugyanis egy fülbemászó refrénnel operáló rocksteady-szerűség, tökéletes tempóval és témával, óhatatlanul nekiáll az ember rugózni rá. Sena indítja a dalt énekével, és az első perc után már tudjuk, hogy ezt nem lesz könnyű kiradírozni a fejből egy ideig, jöhet bármi a számot eladták simán. Nagyon nem magyarul szól, és a hangzásról ennél többet nem is kell szót ejtenünk, maximum, ha hangszerelési témában nem érintjük kicsinykét. Egyben van ez a dal, minden kitűnően hallatszik és arányosan a helyén. Mint már megszokhattuk, számaik mindegyike precízen felépített, megvannak a különböző részek mind zenei hangsúlyozásban, mind a vokalisták kiszolgálásában, és azok sorrendjében is, mégpedig indokoltan. Sena után skreccs kiállás, aztán Busa osztása érkezik, az ő sajátos stílusában, amit sorvégen lemar tőle Columbo egy gyors raggára, majd Sena vissza sorvégen a refrénnel, két kör és vége. Így kell ezt csinálni, és akkor jöhet a kérdés, hogy mi is lesz még ezután.

Hát nem más, mint, hogy befut a Fekete Császárnő (Black Empress). Egy kicsit rockos kerekeken gördülő reggae hintón érkezik, ezúttal a bakon középen egyedül Columbo ül. Szép a trombita, meg jók a szólók is mind, meg nem is mondhatjuk, hogy nem jó szám mert az, csak nem értelemszerűen van - egyelőre legalábbis úgy tűnik - a helyén. Világos, hogy ez a zenekar nem azért van, hogy olyat mutasson amilyen még nem volt, ez a szám is példázza ezt. Jó, mert reggae, és mint olyan, nagyon nehéz elrontani. Kicsit New Orleans-i beütése van a gitárszólónál, harmadik hallgatásra már eléggé szerethető darab. A nyitány után visszalépés történt azonban, nem kicsi.

That Game. Tehát játszunk, a lemez elejének tekinthető első három dal közül ugyanis, az utolsó ezzel a címmel szembesíti a gyanútlanokat. Akikből egyből gyanakvók válnak, jobb esetben legalábbis. Sena énekel gitár-kísérettel kezdetnek, és egyből hallatszik, hogy Jamaica nem játszik most ezen a meccsen. Annál inkább a Mississippi deltája ismételten, együtt jammelnek a fülledt dél blues-gitárosai a legjobb jazz fúvósokkal. Kis funkos szellemidézést is bele-vuduznak, síppal-dobbal. Sena zseniális, mint ahogy a szám maga is, egyedül Columbo lepett meg kicsit bennünk beszállásával. Mondjuk azt, Jamaicai volt a bíró. Az album eleje egy nagy titok eddig, hiányérzetünk nincs, ami furdalhatja az ember oldalát, az a kíváncsiság lehet csak.

Mi a nevem?

Busaman, mi lenne? Mármint a negyedik a sorban. Busa Pista saját története megzenésítve. Hiphop berkekben az ilyen, honnan jöttem - hova tartok szintű hitvallás mindennapos téma. Tőlünk távolabbi helyeken halálos kimenetelű vége is lehet néha egy jól eltalált rímnek, idehaza azonban csak az egymásnak üzengetésben csúcsosodik ki az egész. Hetvenes évekbeli funk, fülledt női vokállal, és egy közepecske mc-teljesítménnyel. A szám úttörő abból a szempontból, hogy Sena Dagadou-t majd tíz év után itt halljuk magyarul énekelni először. A saját - egyébként zseniális - szólóalbumán sem énekelt fel egy sort sem fogadott hazája nyelvén. Lehet, hogy sokat várt vele, de megérte, teljesen tiszta magyarsággal búg a hangja. Maga az alap tengerparti funk, ami felett Busa basáskodik, szó szerint. Az őnélküle lüktető téma a szöveg megérkezésével nemhogy háttérbe szorul, hanem szinte eltűnik. Kicsit kinyírja a fílinget a történet, illetve olyan a hatás, mint amikor valaki Mercivel megy segélyért. Valószínű ennek ellenére vagy épp ezért nagy sláger lesz. Nálunk ez a szám az énekesnőről szól megint.

A The Journey az ötödik. Ebben a számban visszatér Kemon egy kis örömködésre. Az Irie Maffia még csak mint soundsystem létezett, amikor a grenadai raszta-torkú, mindig vidám Kemon az MTK-ba igazolt, ugyanis ő focistaként érkezett hozzánk. Mind az IMSS mind pedig a Love Alliance formációk dancehall-reggae estjein gyorsan beépült a mikrofon mögé, és azóta is nyomja a szöveget bőszen. Már nem focizik. Az utazás egy Columbo-val közös hamísítatlan nuskull reggae dumafolyam, kellemes dallammal, nyugodt menetelés egy békés és kihalt tengerparton kagylóhéjat rugdalva. Minden a helyén, mint ahogy ez már köztük vélhetően sok éve így van. Jó kis szám.

Aztán a címadó dal hatodikként. Progresszív funk, a pattogós fajtából, olyan bulicsúcspontos, amikor a pezsgő és a kokain kombó már elsodort minden akadályt az elől, hogy a Bugatti tetején ugrálva kérdezzük süvöltve, százszor akár, mi a nevem??!! Sena többször belehal a számba, mint ahogy szinte az összes hangszeres is. Hatásos, lehengerlő, minket azonban nem győz meg semmiről, kicsit sok a hangszertolulás is, meg a nyugis számfolyamot is felrobbantja eléggé.

A beszédes című Go Home Soundboy a hetes számú jövevény. Dancehall stílusban testesült meg, hullámzó a fílingje, mint megszokhattuk vokalistánként váltanak hangszerelést, teljesen rendben van a szám, de kiemelkedőnek nem titulálhatjuk őt sem. Busa darál egy szájpróbálót, mindenki hozza a kötelezőt, ennyi pedig tőlük most is elég lett.

Mivel még csak a lemez közepénél tartunk, és a karakterszám már így is túlmegy a normálison, amit még egyben felvállal a zöm, és mert az utolsó pillanatait éljük a bevásárlóünnepnek épp, döntést hoztunk. Mégpedig azt, hogy akit érdekel az album második feléről, és a jövő heti koncertbemutatóról szóló írás, az pár nap múlva - akár reggeli bejgli-majszolás közben is elolvassa -, akit pedig nem az idáig el sem jutott. Reméljük páran kedvet kaptak a meghallgatáshoz, illetve a krónikus utolsónapi ajándékbeszerzőknek is jó ötlet lehet talán egy album ajándékozása. Folyt. köv.