Elmondhatatlanul fantasztikus - Az Ocho Macho koncertje a moziban

Képgaléria megtekintése2009.12.31. - 14:00 | dancspista - Fotók: Cseh Gábor

Az Ocho Macho ismét elvetette a sulykot. Méghozzá úgy, hogy az bumeráng formájában visszahozott vagy 552 embert a december 29-én megrendezésre került mozis koncertre. Kollégánk a tavalyi események óta 3-szor kapált, 10-szer fát vágott, szedett krumplit, és nem is kézikaszált olyan keveset. Mármint füvet. Na jó ebből már nem lehet jól kijönni. Mindenesetre az utóbbi idők történései ráébresztették arra a nem épp kubai megállapításra, hogy mindent a helyén kell kezelni. Úgy ám.

Fél tíz felé részegeskedhetett az idő, amikor is arra lettünk figyelmesek, hogy a mozi bejárata előtt viszonylag nagy a tumultus. Az egyszeri parasztgyerek ilyenkor azt gondolhatja, hogy biztos 3d lézersós kapáló- és motoros permetezőgép bemutató van az aulában, a hangulatról pedig az Ocho Macho gondoskodik, és erre ez a nagy érdeklődés. Mondjunk valahogy nem tudunk elképzelni rasztás srácokat, akik a peronoszpóra ellen küzdenek a lugasban. Inkább „levéllel" kínálni a megfáradt gépet a szőlősor végén. Természetesen nem így történt, de utólag belegondolva, jobb is volt így. Ugyanis ebben az esetben lemaradtunk volna az utóbbi két hónap legjobb koncertélményéről.

A 2006-ban alakult budapesti Kingston Cruisers volt az a zenekar, aki 17-re lapot húzva jött el Budapestről, hogy élete első szombathelyi koncertjén megmutassa magát, és ahogy más a ruhadarabjaitól, ők a gátlásaiktól szabaduljanak meg fergeteges gyorsasággal. A 17 nem véletlenül szerepel a mondatban, hiszen egy számnév megemlítése mindig kulcs a sikerhez, matek szakos leányzók megbolondításához pedig aduász. Másrészt nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy ők a budapesti Tizenhét. Ha pedig annak idején nem dönt úgy a zenekar, hogy világra jön, a KC joggal pályázhatna a 'Szombathely kedvenc sáskái' cím megtisztelő viselésére, vagyis tegnap este ők csak a melegtől izzadtak, nem úgy, mint az bizonyos nőszemély a templomban. A közönség pedig vette a lapot, no persze nem mindenki, hisz ez végtére is egy OM koncert volt, de aki igazán jól érezte magát, az nem a szupermarket sajtót böngészte kedvező árú löncshús után kutatva, hisz a Kingston Cruisers a maga valóságában kikapta a kezéből a papirost, és hajította is bele a babylon szemeteskosárba. Könnyeket pedig egyáltalán nem ejtett utána, sokkal inkább Bob Marley Get up stand up-ját énekelve bátorítottak jogainak „legalizálására".

Nem kerteltek, felmentek a trubadúrrétre, csináltak egy eszméletlen jó bulit, mindent bele- át- és kiadtak magukból. Látható volt rajtuk, hogy nemcsak a színpadon kedvelik egymást és a közönséget, az pedig már csak hatlapos a trolibuszon, hogy az utolsó előtti számuk vége felé, letérdepeltették a közönséget, jobban mondva csak azokat, akikben még nem volt büszkeség és balítélet - no ez aztán a megcsillanó kifejezés a pincerészeg szemében. Örömtől kicsattanó érzés volt azt látni, ahogy a guggoló közönség visszarobban a táncba, ahogy újra felhördült a V8-as reggae a tapasztalt és iszonyat jó fej kezekben, lábakban, szájakban, hangszálakban. Evelyn pedig gyönyörű teremtés. És mindig képesek voltak rátenni egy lapáttal. Biztos, hogy a Kingston Cruisers széntüzelésű reggae zenekar. Tökéletes koncertkavaró, aki minden lehetőséget kihasznál a közönség betuszkolására a jókedv helyijáratába. A legjobb példa erre a Kincs, ami nincs főcímzenéjének tömegbe dobálása.

De most lépjünk vissza egy kicsit. Amikor kollégánk megtudta, hogy neki kell ismételten az Ocho Machóról koncertkritikát írnia, nem borzolta össze fülét, farkát, nem futott át rajta az izgalom hashajtója, hanem rendelt egy zsíros kenyeret. Persze ebből nem lehet megállapítani, hogy milyen gondolatok Kingston Crusie-oltak a fejében, de az biztos, hogy menő volt. Szóval tegnap este a hátsó felét féltve indult el a koncertre, és eme borzongása nemcsak azon alapult, hogy át fog esni egy alapos testüreg vizsgálaton, hanem azon is, hogy miként fogadja majd a közönség őt.

Hát azt kell mondjuk, sehogy, bár azt azért érdemes hozzátenni, hogy a nézőtér rendesen alá volt aknásítva, tehát nem volt mindegy, hogy kire lép majd rá, vagy, hogy ki fog majd őrá lépni. Egy esetben viszont kollégánk nem tudta eldönteni, hogy annak a lánynak, aki végigrobogott rajta, csak tűsarkú volt a csizmája, vagy légkalapács.

A közönség összetétele nem sokban változott meg, bár az tény, hogy az idősebb korosztály egyre több alkalommal került lőtávolságba a zenekar számára. Nem is kellett sokat várni az első töltényre, a villámgyors átszerelésen nem múlott a minőség, a Kingston Cruisers is nagyon szépen szólt ezen a cuccon, és a hétközi koncertlátogatásunk alatt először hallottuk legtisztábban elhangozni a dalszövegeket. Csak egy megjegyzés. Az Ocho Macho alatt a dob túl volt prezentálva, Dodó gitárját pedig csak akkor lehetett volna jól hallani, ha egyedül van a moziban.

Mindenesetre a karót, a szenteltvizet és a fokhagymát nem kellett használni, igaz az utóbbiból többet zabáltunk, mint egy ZIL hegymenetben. Jobb félni, mint megijedni. Zeneileg semmi kifogásolható nem történt, mindenki tudta a dolgát, a hangulat pedig egy ilyen koncerten magától értetődik. És most ragadjuk meg a pillanatot, hogy ismét köszönetet mondjunk a Kingston Cruisersnek a remek a bemelegítésért. A kért karton sört pedig már megittuk. Köszönjük. A koncert közben elmorfondírozva erősen tarkón vágott minket a gondolat (hála istennek nem így hívták a kidobót), hogy ennyi évközi koncert után miért vonzanak még mindig ennyi embert. Tudjuk, hogy ezzel megint egy vihart indítunk el a biliben, de úgy gondoljuk, hogy ez már régen nem a zenekarnak szól. Hiszen ha egy együttes fenn akarja tartani a közönségét, ráadásul ha ennyi fellépése van egy időszakban, nos, ahhoz mindig új számokat kell csinálni, és ezt meg is kell szerettetni a közönséggel. Erre jó példa a tegnap este, ahol egy eddig ismeretlen nótát adtak elő, aminek, el kell ismerni, volt is svungja. Első alkalommal éreztük azt, hogy mindig ennek kéne történnie a színpadon.

Itt sokkal inkább arról lehet szó, hogy ez a fajta közönségréteg itt találja meg a megnyugvást, a közösségi kohéziót, a „feloldozást" hétköznapi bűnei alól, és ahol az már csak szimpla jófejűség, ha lökdösődnek, a nők pedig oroszlánkirályok. Az Ocho Macho ennek ellenére dobálta bele a zsetonokat a lemezlovacskás körhintába, hiszen az El Mundo Fantasticóról szóltak a számok, újra előkerült a Manu Chao feldolgozás, a Savaria Kingston Town és végezetül a lemez címadó dala, maga az El Mundo Fantastico is. Egy alkalommal Gergő a popcornos pulton állva énekelt, erre a közönség nagy része odafordult, aminek ténye is azt bizonyítja, hogy egy zenekarban mindig a frontember az, aki nem kukoricázik. Úgy éreztük, mintha a zenekar többi része megszűnt volna létezni arra a percre. Persze ezt megint csak az emberi tudat habókos rajongástárgy-keresésének számlájára lehet terhelni. A plafonra felfeszített nagyméretű lemezborító- földgolyója pedig abban a tekintetben tett minket óvatossá, hogy a dalok hatására nem fog-e ránk szakadni az ég.

A tegnap estéről ismét bebizonyosodott, hogy az Ocho Macho tud hatni az emberekre, kire így, kire úgy. Akinek pedig ez nem inge, az ne vegye fel a másikét sem.