"A hatalom birtokának az a hatása, hogy az emberek süketekké és vakokká válnak. Nem látják többé azt, ami az orruk előtt van, és nem hallják, ami a fülükbe harsog." (Mahatma Gandhi)

Ez az egyetlen gondolat, mellyel leírható az egész emberiség történelme, és jelen filmünk is. James Cameron-nak köszönhetjük a filmtörténet egyik legtöbbet idézett mondatát, - Hasta la vista, baby!, - Sigourney Weaver és az Alien vért verejtékező küzdelmét, a mélység fantasztikumát, és a Titanic monumentális, 11. Oscar díjat nyert süllyedését. Legújabb, - minden idők eddigi legdrágább, - filmjéről, már jóval a moziba kerülés előtt ódákat zengtek.

Az elmesélt alaptörténetet, - az egyszerű, de nyíltszívű hős, aki idegen népcsoport közé keveredik, majd ott befogadják és átnevelik a maguk őszinte, nyílt és természetközeli életmódjukra, hogy aztán a végén az anyagiasságot és romlottságot képviselő saját népe ellen forduljon, - már többször láttuk, (hogy csak a legújabbakat említsem: Farkasokkal táncoló, Az utolsó szamuráj, District9). Az egész koncepció az amerikai filmek többségét jellemző frontier fogalomból bontakozik ki. Ez a kifejezés eredetileg határvonalat jelentett: a fehér ember kultúrája által uralt, civilizált, és a még vad, őslakosok által lakott, be nem népesített vadon választóvonalát. Ez a vonal maga az ismeretlen, a leküzdendő, a meghódítandó. Az egyik legrégebbi műfaj, - a western - majdhogynem kötelező eleme, gondoljunk csak az indiánok lemészárlására és földjeik megszerzésére, a pusztítással írt dicsőséges történelemre. De a fantasyt és sci-fit is a határ kulcsfogalma nyitja. Az emberiség holnapja - köszönhetően saját természetünknek,- belátható, de tere beláthatatlanul tágas. Szűkössé vált a Föld, és mint tudjuk, a határ a csillagos ég. Az emberek határátlépésével megindul az idegen bolygók, idegen civilizáció megismerése. Melies 1903-as, Utazás a Holdba című filmjéből tudjuk, hogy a két idegen civilizáció küzdelme az egyik kultúra elpusztulásához vezethet.

Jelen filmünkben 2154-ben járunk, ahol az emberi kapzsiság már univerzális méreteket ölt. A világhatalmú Cég egy közeli naprendszer holdját, a Pandorát megcélozva rá is lel egy hihetetlenül drága elemre. El is kezdődhetne az ipari mértékű kibányászás, csak egyetlen gond van, hogy a helyi intelligens életforma, a Na'vik lakóhelye alatt található e terület. A meggyőző tárgyalások előbbre jutásának érdekében semminemű kísérlettől nem riadnak vissza, és a kék színű, sárga szemű, három méter magas élőlények DNS-ét keverik az emberivel. Az így kapott élő, de öntudatlan testbe (ez az avatar) pedig a Cég embereinek tudatát töltik át. Így kerül képbe a veterán, tolószékhez kötött Jake Sully is, aki „megunta már a nyomorék szerepét". A hús és az agy kombinációja sikerrel zárul, így az új testben be kell épülnie az idegenek közé, és rá kell vennie az ott élő klánt, hogy költözzenek el az addigi szent lakhelyükről. Az egyik bevetés során az avatar katona elszakad csapatától, és összetalálkozik egy őslakos hercegnővel, Neytiri-vel. E találkozás számos csodás retinaszaggató kaland kiindulópontja. Ezen a bolygón minden összhangban van, az őslakosok csodálatos harmóniában élnek az őket körülvevő, burjánzó élővilággal. Idegi szinten képesek kapcsolatot létesíteni a növényekkel, az állatokkal. Az egész Pandora együtt lélegzik! A harmónia középpontjában a nav'vik elképzelése és hite szerint Eyra, az ősanya áll. Ő maga a tisztaság, az élet védelmezője, akihez megtérnek a lelkek, és akivel az élők is mindannyian kapcsolatban állnak. Nem elég, hogy önmagában is félelmes tény az, ahogy a ma és a holnap embere felfalja kapcsolatát a körülötte lévő természeti világgal, de a cég személyében ebbe a makulátlan harmóniába teszi be lábát a hódító kapzsiság határtalan étvágya. És az emberiség legnagyobb gondja, hogy mérhetetlen hatalommal bír, melyet nem tud irányítani.

162 perc vizuális orgazmus, mely folyamatosan leköt, nyitott szájjal, és szinte pislogásmentesen bámuljuk a mozivásznat. A film hömpölygése során mindenegyes telített képsor csodás részleteket tartalmaz. Az egész vásznat betöltő, kidolgozott animációk nyomát sem mutatják darabosságnak, mozgáskoordinációs pixelhibáknak, hisz az egész világ egy fantasztikus valósághű környezet. A na'vik mozgáskultúrája hihetetlenül sokrétű, mimikájuk és szemük élettel teli, bőrűk színpompás színekben sugárzik. A lenyűgöző fény-árnyék hatások még magasabbra emelik a meseszerű képsorokat. A történetet már többször láttuk, de mégis egy szívet-lelket melengető tündérmese ez, érdemleges mondanivalóval, ráadásul ehhez hasonló látványt film még nem produkált. Kiszakít és elrepít egy olyan világba, ahol még lehet színekről álmodni, és ahol még van érzés, hit, remény, és szeretet.

Vajon mi kellhet ahhoz, hogy nyugodt szívvel, sőt örömmel lépjünk át egy határon ahonnan nincs visszaút? Tudván azt, hogy a saját fajtánk szerint ezzel eláruljuk mindazt, aminek születtünk, és ez még csak a kisebbik baj szemükben. James Cameron bemutatja nekünk ezt a lehető legmegérthetőbben, sőt teszi mindezt úgy, hogy - és reméljük, sokan vagyunk ezzel így - mi magunk is ugyanezt cselekednénk. A film monumentalitása és lenyűgöző képi világa eltörpül számunkra attól, ahogy beleköthetetlenül szembesít minket a saját fajunk természetével, és a többi élőlénnyel való viszonyulásunkkal. Nem a Na'vik-ról szól a film, hanem rólunk, a múltunkról, jelenünkről és egy lehetséges jövőnkről. A kép, amit a tükörbe nézve látunk, nem egy ragyogó aurájú, élete teljében és virágában lévő, szeretnivaló lény. Ellenben egy izzó dollárjelekkel a szemében vigyor-vicsorgó, egyik kezében egy megfeszített fajtársának szobrocskáját, a másikban véres pallost szorongató, ragyás bőrű, kövér nyálcsorgató fenevad.

Mióta létezik az emberiség, harcol. Egymással, az őt körülvevő természettel, istennel, ördöggel, önmagával. Ha nem lehet harcolni, bajban vagyunk. Mióta világ a világ, rabolunk, fosztogatunk és írtjuk a másikat, dicső haditetteknek állítva be mindezt. Amíg csak a túlélésért küzd valaki, addig rendben is lenne a dolog, de nem ez a cél már eleve. A másik legyőzése már magában kielégülést jelent, a cél azonban a föld, és ezzel együtt a természeti és egyéb értékek saját kezünkbe kaparintása. A többezer éve tartó ámokfutásunk eredményét ismerjük. Úgy néz ki, bebizonyosodott, evolúciós zsákutca vagyunk mi is. Hisz minden az, ami egyszer meglényegült. El is múlik, s ezt mi is elfogadjuk, ha tetszik, ha nem. Teljesen mindegy mikor, és milyen körülmények közt. Holnap vagy százezer év múlva, de így lesz. A baj csak az, hogy ha már tudjuk azt, hogy tudatot és lehetőséget kaptunk valakitől - akit mi Istennek hívunk - arra, hogy vélt vagy valós indokokkal föléje helyezzük magunk mindennek, ami létezik, miért nem igyekszünk úgy élni, hogy erre méltók is legyünk. Élete legnagyobb versenyét minden egyes ember megnyerte már születése előtt, sőt azzal nyerte el a nevezést a létre. Több milliárd sorstársát legyőzve. Mégis évezredek óta a nyolcvan százalék vesztesként éli végig ezt az ajándékot. Foghatjuk ezt genetikai kódolásra, meg egyébb praktikus tudományos okfejtések téziseiben leírt magyarázatokra. Nincs mentségünk, mert az, hogy tudatot kaptunk, aminek lényegét persze nem értjük, áthúz minden okfejtést. Vezérszavaink arról szólnak, hogy irány a jólét, és ennek érdekében bármi.

A nagy felfedezések kora elhozta a többi földrész számára a megpróbáltatások idejét. A legrosszabbul az észak-amerikai indiánok jártak, ott ugyanis minden olyan volt, mint a bűzös Európában akkor, csak tiszta, érintetlen, gazdag, és ami a fő: „vademberek" lakták, tehát szabad prédának számított. Pizarro érkezése és a Little Bighorn közötti időszak az emberi történelem egyik legszégyenteljesebb története, arról nem is beszélve, hogy a vezető hatalomnak önmagát kikiáltó USA szó szerint vérrel írta történelmét és szerezte birodalmát. Mit is várhatnánk? Ezért sem tűnik véletlennek, hogy a filmben nem mi vagyunk a jófiúk, vagyis csak nagyon kevesen közülünk. Egy tolószékes ex-zsoldos, pár tudós, egy félvér helikopter-pilóta csaj és ennyi. Az arány a mai valóságunkban még kedvezően is tüntet fel bennünk, ötszázból öt. A másik fél, a nálunk kétszer nagyobbra nőtt, a természettel teljes összhangban élő humanoidok, akik nem véletlenül hasonlítanak Amerika őslakóira, mind stílusjegyeikben, mind életmódjukban. A rendezőt ismerve biztosak lehetünk abban, hogy nála nincsenek véletlenek. Az sem lehet az, hogy még valamire emlékeztetnek bennünk a Na'vik, mégpedig az 51-es körzetből kiszivárgott infókból összeállt képre, amely az állítólagosan soha megnemtörtént UFO-baleset személyzetéről kialakult. Szerintünk azonban a leglényegesebb felötlött gondolat az, hogy ők mi vagyunk, egy olyan emberiség, akik nem cseszték el a lépést, és olyan úton járnak, amin nekünk is kellene.

Több olyan megnyilvánulást is hallottunk azoktól, akik látták a filmet, hogy szívesen költöznének Pandorára, kinyitva végleg és utoljára a szép és izgalmas hölgy szelencéjét. Mi magunk sem haboznánk, ha meg lenne a lehetőségünk, hisz aki nem lett abba a varázslatos világba és Neytiri-be legalább egy kicsit is szerelmes, az nem is igazi férfi, és jobban teszi, ha a sarki kocsma pultoslányait abajgatja, míg meg nem hal. De akkor már késő lesz.