Ahogy változott a karácsony az eltelt korokon át, úgy változik bennünk is, emberekben, életünk során. Az első karácsony, amire emlékszem, és leginkább megmaradt emlékeimben, abban az évben volt, amikor meghalt apám. Hat éves voltam. Azt hiszem, meglehetősen szegények lehettünk akkoriban: egy földes padlójú parasztházban éltünk, egyetlen szobában, ahol, nagy esőzések idején, tócsákban gyűlt össze az esővíz. Persze, ezt gyerekként nem éreztük problémának. Volt mit ennünk, és meleg volt. Frissen megözvegyült anyám nehezen küszködött két pici gyerek és egy nagymama eltartásának gondjával. Nyáron az erdészetben dolgozott fakitermelésnél, télen meg a TSZ adott némi munkát. A karácsonyt azonban egy csodává tették a számunkra. Nem drága ajándékokkal, hanem mesével és énekkel, a biztonságot nyújtó szeretetükkel. Az akkor kapott mackó ma is megvan, a gyertyák fényével, hó illatával, és anyám, nagyanyám áldott emlékével együtt.

Igaz, hogy a mai luxus más otthonokban sem volt jellemző. A faluban akkoriban épültek az első kockaházak, és autó is csak elvétve akadt. Mégis, ahol apa, férfiember volt a családban, nyilván könnyebben boldogultak. Úgy emlékszem, hogy nem voltak akkora vagyonbeli különbségek sem, mint az ma megfigyelhető, és se a felnőttek, sem a gyerekek érintkezésében nem játszott szerepet. A karácsonyra való készülődés persze akkor is megvolt, de inkább csak egy belső várakozás valami szépre. Rendbe tették a portákat, feldíszítették a templomot, és az arcokon megjelent valamiféle átszellemültség. Talán az emberek köszöntése is hangosabb, vidámabb lett, járásuk frissebb, mosolyuk szelídebb. A boltok sem versenyeztek egymással, hogy mindenki mást megelőzve rakják ki az ünnephez kapcsolódó áruikat, jószerivel már nyár végén (persze, üzlet sem volt ennyi, mint manapság), és nem azt harsogta TV és rádió, hogy vásárolj valamit, a szeretet nevében.

De mások voltak a telek is. November végén, december elején már kiszakadt az égiek dunnája, fehér takaróval borítva idelenn a tájat. A házak között kunkorodó utakat koszosra tapostuk nappal, a kertek végében rozsdálló foltok jelentek meg, véres csataterei embernek, disznónak. Mi, gyerekek, nyakunkba kötött egyujjas kötött kesztyűinkkel, el sem engedtük a szánkó madzagját, és a szikrázóan csillogó hóban, csapatokba verődve csúsztunk le dombokról, a szőlőhegy oldaláról, hogy kifagyva, már a sötétedéssel szóródjunk szét, mint egy marék színes üveggolyó. Karácsony éjjel félálomban tapostuk a ropogósra fagyott havat az éjféli miséről hazafelé, a hidegfényű hold arany fénypászmái alatt. Ma is, ha csillagfürtű éjszakán az utcán járok és távoli kutyaugatást hallok, ezt az emléket idézi fel bennem. Azóta sok év telt el, a világ is alaposan megváltozott. Gyermekkori emlékeimet talán megszépíti az idő, de azt hiszem, még valami más is: a sokkal inkább jelenvaló emberi kapcsolatok családban és közösségi életben, amelyek máig ható élményt jelentenek.

Azonban, semmiképp sem szeretnék abba a hibába esni, hogy visszasírok egy olyan múltat, ahol az emberek egy jóval szerényebb életszínvonalon éltek, amikor még nem álltak rendelkezésre a modern technika mindennapokat kényelmesebbé tevő vívmányai. Mégis azt hiszem, hogy a közben eltelt húsz, harminc, vagy inkább negyven évben elvesztettünk valamit, amit nem lett volna szabad. Miközben szépen felépítettük életünket és jólétet teremtettünk, jól felszerelt otthonokban élünk, amik tele vannak tárgyakkal, a sarokig is autóval megyünk, ami már elérhető szinte mindenki számára, aközben a srácainkkal töltött időt drága játékokkal pótoljuk, az idős szülőket csak ritkán látogatjuk, és életünkön eluralkodott a rohanás, hajsza a pénz után, amin majd újabb tárgyakat vehetünk. Ilyentájt meg éppen borzalom az a tülekedés és vásárlási őrület, ami a bevásárlóközpontokban tapasztalható. Egymást letaposó emberek, családok, a lehetőségeiket messze meghaladó költekezéssel, a venni valami felesleges vacakot, mert adni "kell" valamit, bármit. Szépen becsomagolt tárgyakkal fedni el a törődés hiányát.

De hogyan fordíthatnánk életünk folyásán? - kérdezheti bárki, talán joggal. Kell a pénz rezsire, megélhetésre, különórára, utazásra, gyógyszerre, stb. , és ebben a rohanásban nincs idő egymásra. Ez a modern civilizáció, a fogyasztói társadalom, amire annyira vágytunk. Tényleg így lenne? Miközben magam is része vagyok ennek, és igyekszem megtartani az egyensúlyt, szeretném visszahozni életünkbe az igazi kapcsolatokat, és nem csak ünnepek idején. Hiszem, hogy mindannyian megállhatunk egy percre, megtorpanva a zsúfolt áruházak tülekedő tömegében, vagy szabad helyre várva a parkolóban, elgondolkozhatunk a konyhaasztal mellett, miközben a vacsora fő, egyszóval bárhol és bármikor, mint afféle modernkori Scrooge, meglelhetjük mi is önmagunkat, hajdanvolt és minden karácsonyok szellemét, és mint Dickens hőse, új irányt szabhatunk, és kell is, hogy szabjunk életünknek!

A karácsony a legszebb ünnepünk, és csak egyszer van egy évben. Különleges alkalom, amikor adunk és kapunk, és kifejezhetjük szeretetünket. Alkalom, amikor látványossá tesszük azt, amit minden más napon is érzünk, de rejtve marad, mert a rohanásban elfeledkezünk róla. Osszuk szét hát ajándékainkat, amiket a szívünkből adunk, nem a boltok polcairól! Olyat adjunk, aminek nem ára van, hanem értéke! Adjunk mosolyt és törődést, időt, figyelmet, segítő kezet és jó szót! Az érte kapott ajándék pedig ott lesz életünk minden percében, az évnek minden napján!