Vannak nagy gitárosok, akik debütálásuk után fél évszázaddal még mindig sztárok. Mi az, hogy sztárok? Megasztárok! És azért nagy zenészek ők, mert nem csak egy műfajt képviselnek, hanem megmutatták tehetségüket többféle stílusirányzatban is. Ilyen az angol Eric Clapton, vagy az amerikai Joe Walsh, és persze ilyen a mi Tátrai Tiborunk is.

Tibusz tizenkilenc évesen Radics Béla nyomdokain a Tűzkerékben rhythm & bluest játszik, húszévesen már a Juventus beategyüttes tagjaként lemezeket készít, majd egy évre rá a legendás (Nagy) Syrius hatodik tagjaként a progresszív rock meghatározó zenészeként országos hírnévre tesz szert mind a szakma, mind a közönség körében. Az új Generálban a pop-, az új Skorpióban a hardrock zene elkötelezettje, majd hosszabb ideig Hobó mellé szegődik bluest játszani annak bandájában. A Tátrai-Török Tandemben kamara-jazzt játszik, majd egy kanyarral Szűcs Antal Gáborral jól sikerült éveket zenél latin stílusban.

Három, ma is „üzemelő" bandájában napjainkban is elérhető igényes muzsikája: az unplugged hazai bajnokaként - miként azt 2015-ben a Lamantin Jazz Fesztiválon is hallhattuk -, a Tátrai Trenddel, a rock- blues hagyományokat követve a Magyar Atom nevű bandájával lép fel. A tágabb zenei spektrumot bemutató pop-rock műfajában a 30 éve alapított Tátrai Band állt össze ismét most a vasiak kedvéért egy szuperkoncert erejéig.

A gitáros a „bejáratott" csapatával, Horváth Charlie énekessel, Pálvölgyi Géza billentyűssel, Solti János dobossal, Horváth Kornél ütőhangszeressel, Glaser Péter basszerossal, Csiszár Péter szaxissal, valamint Czerovszky Henrietta és Vincze-Fekete Vera vokalistákkal lépett fel a kényelmes székekkel, hangulatvilágítással polgári kényelmet biztosító lelkes és nagyszámú publikum előtt. A csapat névadó vezetője, Tátrai Tibor a színpad bal oldalát lakta be Pálvölgyivel együtt, Charlie középen helyezkedett el mikrofonja mögött, hátul Jánoska ült dobjai mögött, míg a többi zenész a tágas pódium bal felén sorakozott fel. 

Bartók mostanában mindent visz: a koncert intrója az Este a székelyeknél dallamsorának szintetizátorvarázsával indult, hogy aztán az Illúziók nélkül című slágerben folytatódjon. Rögtön a második szám már közönségbolondító volt: a csuparitmus, extatikus Rolling Stones-adaptáció, a Sympathy for the Devil, azaz az Ördögi szimpátia c. nótát nyomták le a zenészek, amiben a lófarkas gitáros a szám közepén, de a végén is alapos gitárrögtönzéseivel jelezte jelenlétét, amit a hallgatóság tapsviharral konstatált.  Miután a koncert végéről megelőlegezték a tombolást, lecsendesedett a terem: néhány szám erejéig Charlie jellegzetes énekével, előadásával fémjelzett lírai balladáknak a sora következett. Az Utazás az ismeretlenbe, a Repüljünk el messzire, majd a Rácsok az ablakon c. gyöngyszemeket hallhatta a közönség - ritmikailag talán nem éppen hatásosan egymás után válogatva. Charlie énekét ragyogóan színesítette a két vokalista erős, magas tartományokban is biztos, vibráló éneke, az összhangzást pedig Csiszár megtámogatta szintetizátorjátékával is.

Alig vártuk, hogy felpezsdüljön a zene, és ez a Titkos szerelem előadásával be is következett: Horváth Kornél végre jót kongázhatott a latin ritmuskavalkádban, az énekes is felvihette a hangját jó magasra, ami a hangulatunkat ugyanúgy emelte, mint a három szólóhangszer hangzatos uniszónója a számban. A Valahol, valamikor jó tízpercesre tágított balladájában Tibusz híres, hazai készítésű piros gitárján ismét nagyokat tekert, majd ismét a vidámkodás percei következtek a következő, lengőbasszussal hozott dögös bluesban. Az örömködés forrása ezúttal a profi éneken kívül a gitár és a baritonszaxofon változatos beszúrásai voltak.

A kilencedik dalig kellett várni arra, hogy a frissen kitüntetett gitáros, a négy éve elnyert Érdemes művész cím után a héten a zenészszakmától kapott Artisjus-díj birtokában megszólaltassa specialitását, a szájgitározást. A közönség jó részének ez újdonság volt, hiszen Tibusz ezt inkább a rockos, unplugged zenekaraival szokta bevetni, de itt is óriási tapsot kapott, a Helló, barátom c. dalban főleg a felgyorsult középrészben lenyomott szólóiért. Az alapos gitárnyüstölést a hangszer is zokon vette, így egy elszakadt húrt cserélni kellett. A kényszerszünetben Horváth Charlie tárta ki szívét a vasiaknak, megemlítve, hogy Torony- Sé- Kámon vidékén töltötte gyerekkorának egy részét. Az utolsó dominó édeskés slágere után hál' Istennek nem lett a bulinak vége, amikor A bulinak vége c. dalukba belevágtak a fiúk. A zakatoló funky ritmus kihozta a zenészekből az „örömzenélési ösztönt", amelyekkel a gitáros, a fúvós, és ritkán hallhatóan, de a billentyűs is élt. A koncert utolsó, talán legismertebb és legszebb balladájával, a szintetizátor-szőnyeggel beágyazott, elindított Hajnali széllel búcsúztak el a zenészek. A dinamikailag is változatos dalban Charlie, valamint a hangját díszítő, pengeéles, érzékekre ható női vokál volt a feledhetetlen élmény forrása.

A levonulás előtt a frontember bemutatta a banda tagjait. Itt tűnt ki, hogy a szintén fél évszázada a szakma elitjében zenélő, az ex- Generál, Locomotív GT-tag Solti Jánost miért hívják Jánoskának. A még korántsem őszülő dobos jó másfél fejjel alacsonyabb volt társainál. Megható volt az emlékezés, amit az elhunyt Tátrai Band alapítótagnak, Kovács Tamásnak szenteltek a zenészek. 

A visszataps után a csapat méltán legismertebb nótáját, a New York, New Yorkot adták elő, szinte stúdióminőségben. Talán a szám végi Csiszár-szaxiszóló volt eltérő az ismerttől: Péter egy jó hosszú, dallamos rögtönzéssel tette emlékezetessé az előadást. A majd kétórás koncert utolsó száma, jutalomdarabja pedig a pattogósabb A küszöbön túl c. dal volt. A közönség hangos vastapssal jutalmazta a hibátlan minőséget adó és jó hangulatot teremtő muzsikusokat.

Az előadás bizonyította, hogy egy 30 éve a porondon álló bandának dalai örökérvényűek, mindig hallgathatóak, csak időnként le kell porolni őket. Köszönet érte Tibusz, Charlie, Jánoska és a többiek!