József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levehetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagy nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

/Szakonyi Eszter/

Szabó T. Anna: A belső mosoly

A belső mosoly nem beszél,
csak szavak nélkül simogat,
biztat, melegít, benned él,
szívdobogással támogat,

a belső mosoly jó meleg,
jut másnak is, sosem fogy el,
mindvégig ott marad veled,
amíg lélegzel, nem hagy el,

a belső mosoly ellazít,
végigvezet az életen,
minden kötelet elszakít,
ha fojtogat a félelem,

a belső mosoly megsegít,
átölel, nem vagy egymagad -
felsugárzik az arcodon:
már bentről melegít a Nap.

/Rozán Eszter/

József Attila: Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

/Kiss Eszter/ 

Arany János: Rendületlenül

Hallottad a szót: "rendületlenül -"
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevül,
Egy lángviharban összecsapzanak?...
Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!

Sokban hívságos elme kérkedik,
Irányt még jóra, szépre is az ád;
Nem mondom: a hont ők nem szeretik;
De jobban a tapsot, mint a hazát...
Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon
Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!

Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,
Kinek világát csak divat teszi:
Őnála köntös, eb, ló egyremegy,
S a hon szerelmén a hölgyét veszi...
Oh, értsd meg a szót s függve női bájon,
Külcsillogássá szent imád ne váljon!

Van - fájdalom! - kinek cégér hona.
Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:
Ki innen! e hely az Úr temploma:
Rátok az ostor pattogása vár!...
Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:
Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!

Szeretni e hont gyakran oly nehéz: -
Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,
Gyarló erényünk öntagadni kész,
Mint Péter a rettentő éjtszakán.
Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon -
De kishitűvé szent imád ne váljon!

Szeretni a hont - ah! még nehezebb,
Midőn az ár nő, ostromol, ragad...
És - kebleden be-vérző honfiseb -
Bújsz a tömegben, átkos egymagad.
Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon
Káromkodássá szent imád ne váljon!

Hallottad a szót: "rendületlenül"?
Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, -
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon!

/BLH/

Horváth István: Tornyot raktam

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott kevert a csuszák alatt összetörve,
megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
"Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így dönti le azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!"

- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

( pucikpad = kemencepadka,
törökbúza = kukorica,
csusza = csutka,
eszterha = eresz )

/Grófné Kerekes Enikő/

Nagy Gáspár: Visszatérés

Egyszer mindent az Ő szemével látunk
jót és rosszat
a tékozoltat és tékozolhatatlant
"gyönyörű fölöslegeinket"
a kapkodás iramában
mégis végezetlenül
dolgaink erdejében
egy erősen fogadott
valahai akarás
csöndes halálát
a fák mohás oldalán
hogy lám
senki nem tapintott
nem horzsolt arcával
nem kért helyes útirányt
de mégis tudtuk merre
s miért múlik el a Nap
és az eső tompított ritmusára
merre kerekednek
jegyzőirkánkban
a betűk boldog könnycseppjei
amikor vége a loholásnak
vége a szökéseknek is
már előre megköszönjük
a biztos landolást:
megígért birtokunkra
a jó visszatérést
amen.

/Gróf István/

Kosztolányi Dezső: Járvány

A városon a múlás szárnya reszket,
némák, mogorvák mind az emberek,
a házakon jelző piros keresztek,
az arcokon megdermedt döbbenet.

Az orvosok sötét ruhába lépnek
a hánykolódó szenvedők köré,
s a fürge higany - szótalan itélet -
felszökken a piros vonal fölé.

Benn vacsorálnak... nincs ott kedv, mosoly,
tompán csörög a villa és a tál,
fel-felkel egyik, sír és szótlan áll.

A zord apákon terhes gyászos árny van,
s az orvosságszagú sötét szobában
egy lázas arcu ifju haldokol.

/Kereszty Gábor/

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

/Greffer Krisztián/

József Attila: Imádság megfáradtaknak

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván,
Dicséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadits meg a gonosztól.
          Akarom.

/Misel/

Gyurkovics Tibor: A vers

A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani.
Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.
Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.
Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség.
A versben minden megvalósul - még Isten is. A „fiat!" gesztusa van benne, a „legyen!"
Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és
elfoszlik az égbe.
A vers - ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is.
A vers - levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.
Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.
A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.
A vers - a gyermeki kegyelem. „Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!"
A vers, hogy „látva... se... lássanak". „Színről-színre," mégis „tükör által, homályosan."
Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.
Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg - ő a vers.
A vers megemel - valahová, a sebezhető végtelenbe.
A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére.
A vers - égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk.
A vers - szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva - égi fénnyel szemünkben.
A vers - én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon - mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk - milyen lehet a fény?
A vers - véraláfutás a... felhőkön, és felhőjáték a... vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban.

/Németh Tamás/

Devecsery László: A kabát sétálni megy

A kabát sétálni indult: felöltözött.
Először az embert vette magába,
majd a nyakára sálat kötött.
Bütykös kezére kesztyűt húzott,
s fejére kalapot, jó nagyot:
hiszen az ember kopaszodott! 

/Varga András/

Balló László: Múzsájához szólván...

Lám, visszaterelik álmon harangozván
Kacagásod hangját messzi hegyek hozzám.
Szavaid csengése lényem legszebb álma,
Ami képzetemet költi valóságba.

Lelkem ünnepére örömest vezetnek
Száz érintései kedves két kezednek...
Szép szemednek minden ékes pillantása
Megindítja lelkem elragadtatásra.

Én már így szeretlek, ilyen rajongással,
Erről szól minden vers, drága ragyogással...
Megnyitottad szívem, szóra bírtad számat
Minden mosolyodból édes kis dal támad.

/Bangó Mária 'Mira'/