W.A.S.P- Babylon

A matuzsálemi korú amerikai csapat valahogy mindig is a nehezen skatulyázható gárdák névsorát gyarapította, hiszen a tradicionális heavy metal elemek mellett számtalan hard rockra és glamre utaló momentumot is felvonultatnak, mindezt egy egészséges 80-as évekbeli hajbanda koktélba burkolva. A jellegzetes mozaikszóval fémjelzett együttes vídiaként feszült ellen az egyre másra változó trendeknek és még napjainkban is képes innovatív mondanivalóval, éltető minőséggel előállni. Ennek ékes példája jelen anyaguk is, mely tulajdonképpen egy konceptlemezként is felfogható, témája pedig az Apokalipszis lovasai körül forgó Bibliai látomások. Persze misztikus kántálásról, szuggesztív térítésről szó sincsen, kőkemény rock n' rollról, érces énekről viszont annál inkább. Blackie Lawless ugyan már kifinomult, markáns ötletekkel nem dobálózik, de remek iparosmunkát végez csapatával. Éppenséggel ezt reprezentálják az olyan fogós félisten tételek, mint a Babylon's Burning, a Seas Of Fire vagy a sötétebb tónusú Thunder Red. Alapvetően ami új szerzeményt az elmúlt két évben összemajréztak az ül is. Mindösszesen a lemez játékideje hagy maga után némi kívánni valót, pláne annak tükrében, hogy a kilenc nótából kettő feldolgozás. Mind a Deep Purple Burn-je, mind pedig Chuck Berry féle Promised Land némiképp baklövésnek számít, túl sok köze nincs a többi dalhoz. Ez utóbbi két feldolgozástól súlyosabb pillanatomban még az Al Capone gyilkosságokat is magamra vállalnám egyébként. Az old-school színezetű gitárszólók viszont kétségtelenül tarolnak, igazi bálványként magasodnak ki. Doug Blair gitárost bátran piedesztálra emelhetjük, remekül dolgozik végig a rövidke anyagon, néhol pedig úgy penget, hogy az már pofátlanság! A nyúlfarknyi lemez mindenféle agyonpolírozástól és csili-vili allűröktől mentes, a dalok olyanok, mintha a hőskorból kerültek volna terítékre. Üres óráikban olcsó sört vedelő tiniknek nem javasolnánk, hovatovább pergő lábú műanyag zene híveknek sem, viszont a tradicionális cuccok kedvelő bátrán megrohanhatják a lemezboltokat.

The 69 Eyes- Back In Blood

A finn vámpírok rettenetesen buzoid kiállásuk ellenére rendre minőségi lemezeket vágnak placcra, élőben pedig látványos show-val örvendeztetik polgárpukkasztó ruhákban feszítő rajongóikat. A most éppenséggel tizedik stúdiólemeznél járó kvintett egy mokkányit sem lépett az innováció útjára, igazából azt hozzák (de azt jól), amit eleddig megszokhattunk tőlük. Az eredetileg echte glam csapatként startoló 69 Eyes mostanság a gothic stílus egyik fellegvárának számít, az általuk köztudatba erőszakolt goth'n'roll pózokkal olyan tekintélyes múltú zenekarok örökségét ápolva, mint a HIM vagy a Hanoi Rocks. Az utóbbi években az igencsak katatón állapotban vegetáló műfajban a legtöbb változatosságot ők szállították, ám így egy tucathoz közelegve már el-elcsennek pár ötletet korábbi anyagaikból. Érezhetően minőségi, élvezhető a matéria bár a lemez összképe némileg fáradtságot mutat, pedig a körítés egyáltalán nem mostoha. A Back In Blood első harmada kifejezetten világbajnok, érett nóták tele húzással, döggel és ami fontosabb, hogy rettentően találó a nyers hangzásvilág. A morbid horror és az evilági partis témakörök ijedtén mixe egy szellőnyit szürreális, de ebben a zenei környezetben alighanem működik a dolog. Szinte már előttem lebeg a vízió, melyben személyiség zavarós tinik körzővel szurkálják magukat a darkosabb beütésű szövegek hallatán. Ami egyértelműen más, az a Jyrki 69 fedőnevű énekes által hozott dallamok fekvése, jelesül magasabb tónusban mozog, mint amit eddig megszokhattunk. Ez antagonisztikus ellentétben áll a csapat által képviselt morózus zenei világgal, a későbbiekben ezt nem erőltetném túlzottan. Mindezek ellenére a fülbemászó dallamokban, a rasmusos- bólogatós rock n' roll momentumokban és kísérteties gothic világban sincs hiány, így minden bizonnyal a zenekar feltétlen hívei fogyasztani fogják, mint ovis gyerkőc a vattacukrot.  Bónuszként persze nagy dobás lenne, ha a csapat egy borotvapengével is meglepné öngyilkosjelölt hallgatóit.

Nevergreen- Új Birodalom

Könnyedén falhoz lehetne állítani, ha valaki a hazai gothic egyeduralkodó Nevergreen munkásságáról kérdezne. A Bob Macura (ének/basszer) és Matláry Miklós (billentyű) fémjelezte gárda valahogy sosem volt a szívem csücske, pedig többen már a zenekar legelső stúdiólemezétől lehorgonyoztak. Az viszont kétségtelen, hogy a csapat sosem paktált le semmiféle kompromittáló műfajjal és pláne zöldhasúval, így sorlemezeik egyenletes fejlődést tudtak mutatni. Ma már ott tartunk, hogy a Nevergreen jószerivel megkerülhetetlen s javarészt kiemelkedett a hazai underground színtérről. A két vajdasági cimbora persze korántsem volt mindig felhőtlen viszonyban s egy némileg hosszabb mosolyszünet után rukkoltak ki a felettébb népszerű Erős, mint a Halál lemezükkel. Jelen anyag egyértelműen az elődje nyomdokain halad, így aki a klasszikus stílusjegyekért epedezik, már rögtön a második dal után elégedetten biccenthet. Első hallásra felismerhetőek Miklós unikum számba menő billentyűfutamai és a karcos ének is azonnal definiálja gazdájának kilétét. Szintén a zenészek munkáját dicséri, hogy a lemez kétnyelvű, a magyar dalok mellett az angol verzió is hozzáférhető, mely teljes mértékben nélkülözi a hazai bandákra jellemző szerencsétlen, gyakran vérciki kiejtést. A rendkívül színes dallamvilág és a himnikus csordavokálokkal szemben egyfajta depresszív, sötét hangulat feszül, mely főleg a karcos éneknek köszönhető. A lemezt körbejáró témakör tágan értelmezhető, lehet egyfajta lélek panoptikum, vagy nyilvános és titkos hatalmi harcok, földalatti szervezetek mementója is. A hangzás kristálytiszta és szépen előtérbe kerülnek a gőzmozdonyként zakatoló gitárok, vagy a felemelő kórusok. Az anyagra amolyan tessék lássék módon még felkerült egy feldolgozás, a Madonna féle Frozen, amely azért a megszokott verzióban valahogy jobban működik. Az igényes külcsíny pedig még mindig nem minden, hiszen azok akik eredetiben megvásárolják a lemezt, hozzájuthatnak egy bónusz DVD-hez, melyen értékes archív koncertfelvételek és videóklippek is találhatóak. Aki fogékony a költői dalszövegekre, a szimfonikus hangzásra és posztmelankólikus gótikus témákra tegyen egy kísérletet az Új Birodalommal.

Winger-Karma

Kip Winger amolyan dinoszaurusz a szakmában, hiszen már a 70-es évek során aktívan zenélt, ismerté azonban csak majd egy évtizeddel később vált Alice Cooper basszusgitárosaként. Három nagylemez után 1987-ben megalapította saját bandáját, mely megalkuvás nélküli dallamos hard rockot játszott és három elképesztően zseniális anyaggal sokkolta a közvéleményt, iszapszeműek talán még emlékeznek is rá. A csapat ezek után megfeneklett s egy hosszú kényszerpihenő után tért csak vissza, mondani sem kell egy makulátlan koronggal. A friss Karma meglehetősen későn jutott el hozzám, viszont a budapesti hajón adott koncertjük túlvilági volt, így hát tűkön ülve vártam az újabb egetrengető alapvetést. A zenészek egyénileg is sztárok, gondoljunk csak arra, hogy a szólógitáros Reb Beach a Whitesnake-ben is megfordult, de társa John Roth és a Steve Morse mellől ismerős Rod Morgenstein dobos is kultikus figurának számít a szakmában. Erejük mégis az egységben rejlik, a kiemelkedő dalszerző vénával megáldott Kip Winger énekessel kiegészülve pedig minden mozdulatuk igazi ínyencségnek számít. Dallamorientált zenéjük a természetes spontanitásból, abból a fajta zsigeri hozzáállásból származik, amely magában foglalja a több évtizedre visszanyúló zenei tapasztalatokat. Bluesosan zokogó gitárszólók, bugyinedvesítő refrének, intenzív riffelés, egyszóval minden, ami ennek a stílusnak a védjegye volt abban a bizonyos aranykorszakban. Bármennyire is veteránok, bármennyire is öregek már a zenészek ezekkel a csibész dalokkal bizony hármasával fogják hódítani a hölgy szíveket meg egyébként is mindenkiét, aki nem restell időt szánni egy kis zenei orgiára.