A televízió uralma rosszabb bármely diktátor ámokfutásánál

Az Őslakó című filmet tudjuk csak idézni alátámasztásául mindannak, amit az alábbiakban virtuális papírra vetünk, miszerint egy adott ember, egy időben, egy helyről csak egyféleképp láthatja a történéseket. Amik szerény véleményünk szerint nem rózsásak, pláne annak tükrében, amerre az emberiség, és mi magunk haladunk egységesen és egyénileg is. Az eltelt több, mint ezer Kárpát-medencei évünk alatt bizony nagyon sok náció megfordult nálunk, és ennek hű tükrét mind tárgyi, mind szellemi hagyatékunk ékesen bizonyítja. Sokszínű és nem sematikus, amit örököltünk, több helyen csodálatraméltó és egyben lenyűgözően izgalmas. Nagy kár, hogy mindezt a nagy többség nem látja át, és nem is értékeli. A művelődési és kultúrházak kongnak az ürességtől, és ha valamelyik működik is, az csak azért van, mert üzemeltetői az életben maradás érdekében lepaktálnak a show-biznisz torzszüleményeivel, és befogadnak olyan dolgokat, amikre a sekélyes közízlésű népek fogékonyak. A zöm egyetlen információforrásként a tv-t fogadja el, és mint világossá vált, a kereskedelmi médiumoknak eszük ágában sincs értéket közvetíteni, a közszolgálatiak pedig nem tudnak versenyben maradni velük szemben. A televízió uralma rosszabb bármely diktátor ámokfutásánál, hisz őket előbb vagy utóbb mindig elzavartuk, legalábbis eddig mindig sikerült. A nagy kéjláda mára magához láncolta az emberiség fejlett országainak lakosságát, és egyhamar nem is fogja elereszteni a grabancot.

Márpedig hiába van ma minden háztartásban több trubadúrdoboz, a tematikusan szemetet sugárzó csatornák lefedik a nézettségi mutatók velejét. Mint minden mást, az emberek azt gondolják, a kulturális betevőt is megkapják onnan, ahonnan az infotömeg is érkezik a kényelmes foteljuk elé. Megelégszenek azzal, amit az adók szerkesztői megosztanak velük, legyen az olcsó sorozat, a mindennapi reklámdömping, vagy a véres tévéhíradók. Elvannak a hazai politikai káosz véget nem érő, abszurd valóság-show-ján, az önjelölt megváltók gyűlöletbeszédein és hazugságain, elhisznek mindent, amit a tévé mond, hisz gyakorlatilag azt tekintik az egyetlen hiteles forrásnak. Ami nincs a tévében, az nincs is. Olvasni smafu, hisz szinte mindent megfilmesítenek, ami fontos. Verseket csak dalokban hallanak, ezzel pedig azt érik el, hogy egyre kevesebben vetemednek írásra. Az írott szó hiánya pedig a nyelv vesztét jelenti, no nem hipp-hopp egyszerre, hanem mint a jégsapkák esetében, lassú térfogatvesztés folytán beolvadunk a nagy nyelvi óceánba. A netes kommunikáció rohamos terjedése is sokat ront a helyzeten, igaz, szinte egy új jelrendszer van kialakulóban, ami mindenképp érdekesen izgalmasnak nevezhető.

Szimfonikusok kontra Cigányzenekar

Ezek tükrében üdvözlendő az, hogy minden évben megemlékezünk a Magyar Kultúra Napjáról, és funkcionáriusaink uszkve életműdíjjal jutalmazzák azokat, akik sok mindent tettek le az asztalra. Az idei kiosztón is egytől-egyig olyan emberek kaptak elismerést, akik ezt teljes mértékben megérdemlik, ez nem is vitás. De a díjak odaítélőinek - mint előre gondolkodóknak - tudniuk kellene azt az egyértelműséget, hogy akik életüket tették fel a szakmaként űzött kulturális misszióra - ami ugye már kissé ellentmondás, hisz pénzt kapnak érte hónapról-hónapra -, vagy hobbijukra, amit főtevékenységük mellet űznek, nos, nem ők azok, akiket inspirálni kellene. Elismerni persze igen. Ahogy a Bartók Terem közönségén is látszott, szinte nincsenek fiatalok ezeken az eseményeken, és ez a legfőbb gondolat, ami szöget ütött a fejünkbe. Nem rajongunk - soha nem is tettük - a magaskultúra magas lovon osztott kegyeiért, és vélhetően a fiatal alkotók - kik közé magunkat természetesen nem soroljuk - sem teszik ezt. Egy művész munkásságát saját kora nem képes reálisan megítélni, ez rég kiderült, azonban a kor szelleme mára ezt megkövetelné. Azonban, mint annyi más, aminek haladnia kellene a rohanó világgal, ez a nézőpontváltozás sem következik be idehaza. Nem sarkalljuk a fiatalokat komoly szinten arra sem, hogy hihessenek abban, amiben tehetségesek, nem támogatja őket senki, és elismerést sem kapnak megfelelőt, ha letesznek valamit az asztalra. Jól példázta ezt az egész gálaműsor is. A Savaria Szimfonikus Zenekar mondhatni tuti receptnek bizonyul minden ilyen esetben, hisz bennük nem lehet csalódni. Évekig tanulták a zenetörténelmet, tudnak mindent, amit egy hangszer megszólaltatásához tudni lehet és kell. Eljátsszák mások jól bevált szerzeményeit, mint ahogy ezt a sok száz év alatt már ezrek megtették.

Úgy vagyunk vele, hogy az ilyen komolyzenei műsorok első tíz percét kimondottan élvezzük is, főleg az akusztikai élmény miatt, azonban egy mai, modern gondolkodású embernek nem könnyű felvenni rég elmúlt korok zenéjének fonalát, sem azt elfogadni, hogy kitűnő zenészek szinte katonás fegyelemmel használjanak egy hangszert. Tiszteletben tartva azonban a befogadójogi szabadságot, tudjuk nagyon jól, hogy sokaknak ez a kultúra, puccba vágni magunk, megjelenni egy társadalmi eseményen és puncsolni a hasonszőrűekkel, borospohárral a kézben. Szerintünk azonban az igazi értékek nem ott és nem úgy születnek, sőt ott biztos nem. Az igazi értékek a néptől jönnek, alulról, saját gondolatok megtestesüléseként, szobák mélyéről, az utcáról, országútról, bárhonnan. Az esti menüsorban Kodály és Bartók szerepelt, kik köztudottan a nép zenéjét gyűjtötték, illetve abból merítettek és onnan építkeztek.

Ahogy a főműsor másik műsorszámát adó, majd ötven fősre duzzadt Pannon Cigányzenekar is onnan táplálkozik. Nincs rá szükség, és nem is szabadna összehasonlítani a két nagyzenekari felállást, mi ezt most mégis megtesszük. Pontosan azért, mert a kontraszt a két világ közt tökéletesen példázza azt a gondolatsort, ami miatt billentyűzetet ragadtunk. Mindkét zenekar közel félszáz fővel koncertezett, nagyjából ugyanazt a hangszerelést alkalmazta, mínusz cimbalom és ütős szekció. A szimfonikusok szegpontos matekot játszanak az előírt érzelemvilággal és tempóban, félreérthetetlenül, ha esik, ha fúj. Az öt karmesterrel, azaz prímással - gy.k.: elsőhegedűs - felálló, a kottát vélhetően többségében nem ismerő Pannonék ellenben fülig érő szájjal, minden érzelmüket tükrözően játszották darabjaikat. Mindkettő repertoár passzolt az aznapi témához, és noha egyik stílusért sem rajongunk, az emberközelibb cigányzenét sokkal jobban magunkénak tudtuk érezni. Ez pedig a mi olvasatunkban akkor és ott azt a következtetést bontakoztatta ki, amely csak megerősítette bennünk azt, hogy a kultúra ápolására, folyamatos megújulására, és megtartására születni kell. Lehet dolgokat iskolákban elsajátítani, azonban ahhoz, hogy életben maradjon a tradíció, és az ezeréves múlt értékei, a génekből és szívből kell tudni játszani, nem elég a szemre és az agyra hagyatkozni.

Magyarul beszélni nemcsak kommunikációt jelent, hanem gondolkodásmódot

A két ünnepi beszéd közt, melyet dr. Ipkovich György polgármester és Majthényi László megyei közgyűlési alelnök abszolvált, ugyanezt a jellegű különbséget véltük felfedezni. Míg a város első embere vélhetően egy másvalaki által megírt beszédet olvasott fel, addig a közgyűlési alelnök szemmel láthatóan készült az alkalomra, és zanzásított beszédének minden szava érdekfeszítőnek bizonyult. Megértjük, hogy ebben a mind politikailag, mind gazdaságilag rumlis időszakban nem lehet egy megyeszékhelyi polgármesternek minden a fejében, pláne, ha kultúráról szól a fáma. Sok alkalommal van szerencsénk meghallgatni az ő megnyitóit illetve beszédeit, és szeretjük is, ahogy lényegretörően és frappánsan, érthetően artikulálva megnyilatkozik, nem csépeli a szót feleslegesen. Ez a megnyitó azonban nem tartozott ezek közé; nem azzal volt bajunk ahogy, hanem azzal amit mondott. Kiemelte himnuszunk jelentőségét, a kultúra ápolásának fontosságát, és a hivatalos közintézmények dolgozóinak állhatatos munkáját, mint a 2009-es, a Magyar Kultúra városi cím elnyerésének zálogait. Aztán ennyi, általános közhelyeket hallhattunk. Mi, akik nap, mint nap szembesülünk azzal, hogy manapság egy-egy rendezvény látogatottsága milyen gyér, és belelátunk valamelyest az intézményrendszer lehetetlen helyzetébe, azt kell, mondjuk, ez a megnyitó jobban szólt a választási korteshadjáratnak, mint a teremben összegyűlteknek. Nem a kultúráról, és nem a kultúráért szólt. Az esti „szimfonikus beszédet" a város polgármestere tartotta.

Majthényi úr ellenben elmondta, egy kb. 14 oldalas szöveggel készült, amelyet a felére redukált a nap folyamán, és az idő előrehaladtával, ahogy kiderült, hogy a műsor csúszni fog, még egyszer megfelezte, de számunkra szinte így is csupa újdonságokat adott át. Többek közt himnuszunkról, mely a kanász-induló ritmikájára készült, az ősdallam kereséséről - amely bizonyíthatja, hogy a magyar népi hangsor a kapocs a nyugati és keleti dallamvilágok közt -, valamint nyelvünk és gondolkodásunk egyediségéről. Aki keveset is, de kutatott már azután, vagy csak olvasott arról a misztikumról, ami a magyar nyelv eredetét és helyét a világban taglalja, és átlátja azt, hogy mennyire kivételes is ez a nép ebből a szempontból, tudhatja azt, illetve érezheti, amit most próbálunk megfogalmazni. Mindazonáltal, hogy a mi kultúránk sem különb semelyik másikénál, a faji keveredés és a nyelvi elegyek egy olyan sajátos unikummá érlelték mostanra a magyart, amely példanélküli a világon. Magyarul beszélni ugyanis nemcsak kommunikációt jelent, hanem gondolkodásmódot, hovatartozást és igenis ki kell, mondjuk: egy más minőséget. Hiába tanul meg bármelyikünk is bármely idegen nyelvet, magyarul fog gondolkodni, amíg csak él, ösztönösen és nem tudatosan.

A magyar nyelv olyan, mint a lego: minden darabja passzol a másikhoz, és az, hogy mit építünk belőle, csak szürkeállományunk korlátain múlik

Az, hogy uszkve háromszor annyi szót használunk, mint bármely más világnyelv, csak a nyilvánvaló tény. A csoda abban leledzik, ahogy ezt a szókincset egymásba fűzzük, ahogy metaforákat alkotunk, a kifejezési metodikában, az érzelmek és gondolatok tökéletes átadásának lehetőségében. Míg mondjuk az angolban egy szóval akár tíz dolgot is leírnak, addig nálunk minden egyes fogalomra van vagy ugyanennyi kifejezés, nem beszélve arról, hogy csak az egyén képességein múlik, hogy kreativitása folytán mennyire választékosan tudja kifejezni magát. A magyar nyelv olyan, mint a lego: minden darabja passzol a másikhoz, és az, hogy mit építünk belőle, csak szürkeállományunk korlátain múlik. Nem véletlen tehát az, hogy a nagy elvándorlások közepette sok ember csak azért nem hagyja itt ezt a nyomortanyát, mert úgy érzi, hogy egy másik rendszerben kalitkába zárná saját szellemi szabadságát is, ez pedig semmilyen anyagi jólétért nem vállalható. Több olyan ismerősünk is van, akinek odakint nem a paprikáscsirke - nokedli kombó hiányzik a legjobban, hanem a mélységi beszélgetések, a felemelő szócsaták, és a „verbális szeretkezések".

Szerintünk ebben rejlik a magyar kultúra összes letéteménye. Fontos persze a vert csipke, meg a népi hagyományok, az irodalmunk remekei, építészeti értékeink, de ettől vagyunk mi igazán magyarok, amit és ahogyan mondunk és gondolunk. Ha pedig odafigyelünk arra, hogy ez a kincsünk ne vesszen el, soha nem kerül veszélybe kultúránk sem. Ki tudja, talán egyszer az is megtörténhet, hogy a világ összes művét visszafordítják magyarból eredeti nyelvre, mint ahogy tették ezt anno Frédi és Béni esetében (az angol eredetit Romhányi József fordította magyarra, s ezt a magyar verziót forgatták vissza angolra - a Szerk.). Lelki szemeink előtt felsejlik a kép, ahogy a föld legnagyobb producerei ott állnak ajtónkban, és süvöltik, hogy „ Vilmaaa, engedj beee!!!"