1. rész: Egzisztencializmus

„Az embertől mindent el lehet venni, csak egyet nem: azt a végső emberi szabadságjogot, mely szerint eldöntheti, hogyan álljon hozzá az adott körülményekhez." /Viktor Frankl/

Szinte nem létezik olyan ember, akiben ne merült volna fel a gondolat, hogy vajon mi az életünk értelme, van-e egyáltalán. A művészek, filozófusok, teológusok, tudósok a saját eszközeikkel keresik a választ.

Paul Gauguin Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? című festménye nem is annyira kérdez, inkább kijelent. A kép bal felső sarkában láthatjuk a „D'où Venons Nous / Que Sommes Nous / Où Allons Nous" feliratot kérdőjel és vessző nélkül, és minden szó nagybetűvel kezdődik. Gauguin a La Chapelle-Saint-Mesmin iskolába járt Orleansban tizenegy éves korától tizenhat éves koráig, ahol katolikus liturgiát is tanult Félix-Antoine-Philibert Dupanlouptól, Orleans püspökétől. Dupanloup kitalálta a saját katekézisét, melyet mélyen a diákjai fejébe plántált, hogy elvezesse őket az élet természetének spirituális értelmezéséhez. A „Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?" témakör tanításának alapját képezte.

Később Gauguin ugyan határozottan antiklerikálissá vált, művészetét mégis áthatotta Dupanloup elmélete. A festő francia hazájánál egyszerűbb életmódot és társadalmat keresett, ezért Tahitire költözött. Ezt az alkotását mesterműnek tartotta, az élete során felhalmozott tudásának és gondolatainak gyűjteményét alkotta meg benne. Elkeseredett állapotban kezdte festeni, kedvenc lánya elvesztését gyászolta, adósságok súlya nehezedett rá, azt tervezte, hogy véget vet az életének. Többször próbálkozott arzén túladagolással, a művészettörténészek valószínűnek tartják, hogy a felirat az egyik ilyen öngyilkossági kísérlet utáni lábadozás alkalmával került a vászonra.

Az élet értelmére adott válasz függ az adott kortól, szociokulturális és ideológiai háttértől, és nemcsak filozófiai, hanem teológiai, metafizikai és tudományos elméletek is születtek a témával kapcsolatban.

Vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről az egzisztencializmust a The Guardian: Gondolj nagyot, légy szabad, szexelj... 10 érv az egzisztencializmus mellett című cikke alapján.

Nem lehet egyetlen fogalommal meghatározni, hogy mi az egzisztencializmus, mivel még a legnagyobb képviselői sem értettek egyet, és sokuk visszautasította, ha egzisztencialistának nevezték őket. Két leghíresebb képviselője, Jean Paul Sartre és Simon de Beauvoir elfogadták a címkét, mivel belefáradtak abba, hogy folyton szóljanak azért, amiért egzisztencialistáknak titulálják őket. Sartre és Beauvoir elővigyázatosan dolgozták ki elméletüket, ám a követőik mégis inkább egyfajta stílusnak és attitűdnek tartották, mintsem filozófiai rendszernek. Elégedetlen fiatalok generációi üldögéltek a kávéházakban vékony Sartre vagy Camus kötetekkel az előttük lévő asztalon, az elválaszthatatlanná vált erős cigarettával, melyet kék dobozból vettek elő, miközben létről és nemlétről társalogtak.

A negyvenes években, amikor az egzisztencialista divat hódító útjára indult, a férfiak esőkabátot és kockás inget viseltek, a nők hosszúra növesztették a hajukat, és a lehető leglazábbra vették a figurát, amit egy újságíró „vízbefúló kinézetnek" nevezett el. Később a fekete gyapjúgarbó következett, ami roppant kellemetlen viseletnek viszonyult, főleg a párizsi jazzklubok pincehelyiségeiben, ahol szörnyen megizzadtak tánc közben. Nappal arra törekedtek, hogy úgy nézzenek ki, mint a bálványozott íróik: Camus a mozicsillag megjelenésével, De Beauvoir a turbánjával és a csábítón kifestett szemével, Sartre a pipájával, köpcös alakjával és sajátos frizurájával.

Ma nosztalgia hatja át ezt az egész képet. Az eltelt évek alatt a szabadságról és a fiatalkori lázadásról vallott egzisztencialista nézetek annyira beleivódtak a popkultúrába és a mindennapjainkba, hogy már el is felejtettük, milyen botrányosnak indultak valaha.

Photograph: Bettmann/Corbis

Sarah Bakewell, a Guardian újságírója 10 indokot talált, amiért érdemes egzisztencialistának lenni.

1. Az egzisztencialisták az élet filozófusai:

Az a filozófia, amit Sartre, De Beauvoir és társai az iskolában és az egyetemen tanultak, rejtett, titokzatos filozófia volt, elsősorban azzal foglalkozott, hogy hogyan lehetünk száz százalékosan biztosak akármiben. Ez egy nagyon fontos feladat, és valakinek meg is kell tennie. Sartre és Beauvoir azonban nagyon unták ezt a témát, és figyelmük a 19. századi független gondolkodók, Friedrich Nietzsche és Søren Kierkegaard felé fordult, az egyéni létezés és az „élet" filozófiája foglalkoztatta őket. Megismerkedtek az új német módszerrel, a fenomenológiával, mely az absztrakt axiómák helyett az azonnali tapasztalatokból indult ki.

Raymond Aron, Sartre barátja, aki új elméletét egy bárban, jó néhány koktél mellett fejtette ki 1932-33 telén, ezt mondta:

„Nézd, ha fenomenológus vagy, akkor képes vagy beszélni erről a koktélról, és filozófiát csinálni belőle. „

Beauvoir később azt állította, hogy Sartre olyan izgatott lett, amikor ezt meghallotta, hogy szó szerint elsápadt. Sartre Berlinbe utazott egy évre, hogy filozófiát tanuljon, és amikor hazaérkezett, kidolgozta a saját filozófiáját, mely párizsi tapasztalatain alapult. Olyan filozófiát alkotott, mely nemcsak a koktélokról, hanem a kávéházakról és a jazz zenéről szól; a pincérek mozgásáról, ahogy pohárral a kezükben végigsiklanak a padlón, a lepusztult hotelekről és nyilvános kertekről, a szerelem iránti szenvedélyről, vagy éppen a nem kívánt személy iránti ellenszenvről; a fáradtságról, kiábrándultságról. A szédülés, a szégyen, a háború, a forradalom, a zene és a szex filozófiája volt ez. Elsősorban a szexé.

Sartre hangsúlyozta a cselekvés szerepét, mely a filozófiájából adódik, és az olvasóit tettekre sarkallja: harcra a kolonializmus, a rasszizmus, a szexizmus, és mindenfajta szociális igazságtalanság ellen, mely az egzisztencializmus talaján gyökerezik. A szociális változás iránti igény végül elérte a diákokat és munkásokat, 1968-ban lázadások kezdődtek Párizsban és máshol, a felkelők olyan feliratokkal szórták tele a falakt, melyek között jócskán találunk egzisztencialista szlogeneket is:

„"Ni dieu ni maître!" (Se isten se úr!")

„Légy realista, követeld a lehetetlent!"

Startre megfigyelte, hogy a 68-asok mindent akartak és semmit - szabadságot akartak.

2. Az egzisztencialisták valóban törődtek a szabadsággal:

Az egzisztencialisták úgy gondolták, az különbözteti meg az embert az állattól, hogy az emberek megválaszthatják, hogy mit cselekedjenek. Valóban muszáj választanunk: az egyetlen dolog, amiben nem lehetünk szabadok az, hogy ne legyünk szabadok. A többi entitásnak előre definiált természete van: a szikla, a bugylibicska vagy éppen egy bogár is az, ami. Az embernek viszont nincs előre gyártott tervrajza, ami alapján elkészítik. Azt, hogy mivé válok meghatározhatja a biológia, a kultúra, a személyes háttér, de minden pillanat - melyet én építek fel, ahogy haladok előre a magam útján -, attól válik függővé, ahogyan én döntök.

Ahogy Sartre mondja:

„Nincs előre kitaposott ösvény az üdvösséghez, mindenkinek magának kell megalkotnia ezt az ösvényt. De az alkotásban az ember szabad, felelősségteljes, kifogás nélküli, és minden remény saját magában nyugszik."

Ez egyszerre rémisztő, ugyanakkor felderítő is.

Mit üzen nekünk ma ez az elmélet? Talán egy kicsit szkeptikusabbá válunk a népszerű és kissé leegyszerűsített modern tudományos nézet iránt, mely szerint nem mi kontrolláljuk magunkat - például amikor megnyomunk egy gombot a számítógépünkön, vagy szavazunk, akkor csupán a tudatalattinkat és előre megjósolható folyamatokat követünk -, mintsem szabadon választanánk. Sarah Bakewell úgy találja, hogy a ma embere szinte vágyakozva ragadja meg ezt a gondolatot, és inkább kellemesnek, mint frusztrálónak találja, hiszen felment a felelősség alól. Az, hogy nem vagyunk szabadok, kiment minket az egzisztenciális aggodalom okozta csapdából, nem kell többet azon idegeskednünk, hogy rosszul döntöttünk. Ez ugyanakkor veszélyt is rejt magában: a kutatások azt igazolják, hogy azok az emberek, akik nem hisznek az egyén szabadságában, hajlamosabbak arra, hogy kevésbé etikusan viselkedjenek.

Ott van a társadalmi szabadság kérdése is. Az 1960-as évek után úgy tűnt, hogy a személyes szabadságért folytatott harc sikerrel járt. Az eredmények nagyszerűek voltak, most viszont, a 21. században jóval kevésbé találjuk biztosnak, mint valaha, hogy milyen messze mehetünk el a szabadság kérdésében, mennyire szeghetjük meg az egyéni szabadságjogokat, hogy megvédjük magunkat, mennyiben köthetünk kompromisszumokat ellenszolgáltatásként a kényelmünkért, szórakoztatásunkért, és azért az illuzórikus tudatért, hogy teljesen biztonságban vagyunk. A szabadság korunk legnagyobb rejtélyeinek egyike, és az egzisztencialisták radikális szemlélete megéri, hogy vessünk rá egy pillantást.

A következő rész tartalmából:

Az egzisztencialisták és a szexuális élet

Az egzisztencialisták a fájdalmas valósággal küzdöttek

Az egzisztencialisták eredetiségre törekedtek

Azt vallották, az számít, amit cselekszünk (és késő éjszakáig fennmaradtak, hogy vitatkozzanak róla)

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Where_Do_We_Come_From%3F_What_Are_We%3F_Where_Are_We_Going%3F

https://www.theguardian.com/books/2016/mar/04/ten-reasons-to-be-an-existentialist

Kapcsolódó írásunk:

Életre szóló nyitott kapcsolat - Simone de Beauvoir és Jean Paul Sartre

2012.01.10. - 01:30 | Rozán Eszter

És boldogan éltek, amíg meg nem haltak - így végződnek általában a mesék. A királyfi, aki végre rátalált a királykisasszonyra, tényleg hű maradt hozzá? Vagy netán elfogadták a nyitott házasság intézményét, amelyben időnként elkalandozhatnak? Érdemes tanulmányoznunk Simone de Beauvoir és Jean Paul Sartre szellemileg egymásért vibráló, az élet örömeit nem megvető viszonyát.