„Negyedévszázados vágyam, hogy visszatérek oda, ahol édesapámmal vadásztam, és olyan természetfotókat készítek, amik megidézik ezt a helyet és időszakot. Ezeken a helyeken, ahol a fotók készültek, pici gyerekkoromban jártam már, és most a home office lehetőséget adott arra, hogy újra felfedezzem - kamerán keresztül is."

Péter elmondta, mindezt megelőzte még az is, hogy tavaly a szarvasbőgés fotózására szabadságot akart kivenni, ám lecsúszott róla. „Egy falunapon fotóztam, amikor (Mihály) Zsolt telefonált, hogy most van a finálé. Ez egy szeptember végi nap volt, én pedig valahol Répcelak környékén voltam. Mondtam, másfél óra, mire odaérek, de azt a választ kaptam, hogy akkor már ne induljak el. Így hát tavaly lemaradtam róla, de az idén sikerült megvalósítanom, de úgy, hogy egész nyáron, hetente 2-3 alkalommal jöttem ide. Felfedezhető a képeken, hogy hiába volt a fotós tudásom, technikám, előismeretem a természethez, akkor is meg kellett tanulnom rengeteg dolgot: a széljárást, a napszakot, a vadak mozgását, mindent. Úgy érzem, nem véletlen, hogy a március közepétől szeptember közepéig tartó periódus végén készült képek sokkal-sokkal jobbak. Mindezt egy időszak lezárásának tekintem, ugyanis számomra a szarvasbőgés a vadfotózás csúcsa, és ezt a témát még nem engedem el, nem hagyom abba. A tudást, amit fél év alatt - március 16-án fotóztam az első képet és szeptember 18-án ezt a bőgő bikát - „magamra szedtem", ki szeretném még teljesíteni. Ez most egy korszak kezdete!" - mondta el érdeklődésünkre Péter a tárlatnyitó előtt.

Arra a megjegyzésére, miszerint „ahol a fotók készültek, pici gyerekkoromban jártam már", konkrét helyszínneveket kaptunk, ahova most visszatért fotósként. Ilyen helyszín volt az Öreghegy, azon belül is a Túrószsák, vagy ahogy a helyiek hívják: Turuzsák. A másik a Szala part. Itt folyik a Zala folyó, de itt még Szalaként említik. (Talán azért, mert az őrségi Szalafő határában ered (tulajdonképp a Fekete-tóból)? - a Szerk.) Ez mind az Őriszentpéter, Szatta, Nagyrákos „háromszöget" jelöli helyszínként. „Jó volt visszahallani ezeket a régi neveket, mind-mind visszajöttek és nosztalgikus gyermekkori élményeket ébresztettek bennem. A tárlat érdekessége, hogy több száz képből van kiválogatva, és egyetlen olyan alkalom sem volt, amikor ne tudtam volna fotózni. Csak este mentem ki, munkaidő után" - emlékezett vissza.

Néhányszor Zsolt is elment vele, cserkeltek - nyomokat olvastak, szelet figyeltek, neszekre füleltek, tekintetükkel mozgásokat kerestek -, így kerültek „közel" ahhoz a bőgő bikához, aki mintegy 60 méterre volt tőlük. „Félelmetes érzés volt, „rezgett" a lábam, élőben szemtől szembe állni egy ilyen állattal... Azért az az erő, ami benne van, brutális, és bevillant, hogy mi van, ha elindul felém, hova megyek, mit dobok el a kezemből?" - idézte fel a fotózás előtti pillanatokat.

Arra a kérdésünkre, hogy mi volt az az élmény, ami a legmeghatározóbb volt ebben a fél évben, a következő választ kaptuk:

„Volt egy a vége felé, ami nagyon intenzíven él bennem. Szélsőséges, furcsa időjárás jellemezte az augusztus vége - szeptember eleje közti időszakot. A vad becserkészésének egyik legfontosabb feltétele a széljárás ismerete, mivel nagyon éber állatok, nagyon érzik a szagot és elriadnak. Volt egy álmom, egy vízióm, hogy ködben bőgő szarvasbikát fotózok, amit a Rába partra álmodtam meg, mert az áll hozzám a legközelebb. Egyik alkalommal este 6 óra tájékán megjelent egy szarvasbika, és a lessel szemben volt egy kicsi nyiladék. Az volt az elképzelésem, hogy mennyire ideális lenne, ha abban a nyiladékban bőgne nekem, és rá fél óra múlva az a szarvasbika megállt a nyiladékban, ott egyet bőgött és továbbment. Valószínű szagot kapott és elugrott. Na, gondoltam, akkor itt vége is a mutatványnak. Egy óra múlva már-már kezdett sötétedni, és megjelent a Szala partjára jellemző köd, ami úgy egy méter magasan van, és megül, mint egy fehér szőnyeg. És kijött vissza? Az a bika, akit egy jó órával ezelőtt fotóztam. Ami ezután történt, olyan volt, mintha egy modellfotózás lett volna - csak éppen instruálni nem tudtam, ezt megtette helyettem magától a bika. Lefotóztam a nyiladékban fényes nappal, így készült egy őszi színhatású kép róla, majd kijött ugyanez a bika este, szembefordult velem, bőgött, balra fordult bőgött, jobbra fordult bőgött, bement a ködbe, ahol ugyanezt megcsinálta, majd kijött a ködből. Ez a "pózolás" minden természetfotós álma. Amit én elképzeltem x évvel ezelőtt, hogy hogyan fogom majd fotózni a szarvasbőgést, azt ő produkálta nekem 10 perc alatt! Hihetetlen élmény és egyben megható volt, hogy az álmom hogyan tudott megvalósulni ott helyben, ilyen rövid idő alatt. Ebből a 10 percből 3 kép szerepel a 20 képes tárlatanyagban."

Szendi Péter megemlítette azt is, nagyon sokat tanult ezalatt a fél év alatt, mind az állatokról, mind a természetről. Ez meg is látszik a képen. Jövőre szeretne kiteljesedni, ugyanis az idén nem sikerült küzdelmet fotóznia, valahogy mindig a másik helyen történt. „Hallani hallottam, telefonon fel tudtam venni a hangját, ahogy az agancsok összecsattantak. Ezt sajnos nem sikerült lefotóznom, de jövőre szerintem ez is össze fog jönni. Mindenképpen erre tartogatom a szabadságomat!" - zárta a beszélgetést.

Ezt követően a vendégház előtt V. Németh Zsolt országgyűlési képviselő, kiemelkedő nemzeti értékek felügyeletéért felelős miniszteri biztos ajánlotta figyelmünkbe a takaros vendéglak helyiségeibe álmodott tárlatot. Méltatásában utalt rá, hogy járvány sokunkat kényszerpályára állított, vissza kellett vennünk a megszokott lendületből. Azonban a legfontosabb és legérdekesebb talán az volt, hogy a lélekkel mit művelt ez a mögöttünk hagyott néhány hónap. Ahogy utalt rá, a magyar embernek a legszebb arcát mutatta fel ez az időszak, nem csak abban, hogy előhozta az öngondoskodást, a segítést, az egymás felé fordulást, hanem leginkább abban, hogy elhozta a természet felé fordulást. 

Szekfű Gyula írta, hogy fő jellemzője a magyarnak a rendben tartott érzelmesség. "Péter szerintem a rendben tartott érzelmesség példája, mert ahogy végzi a munkáját, ahogy a feladatokhoz áll, azon látszódik ez. Különösen ebben a világban mutatkozott meg igazából az az érzelmesség, ami szükséges bármilyen művészi munkához, feladathoz. Ennek rendben tartottságát jól szemlélteti, hogy van a tárlatnak tematikája, és látszik, hogy az ő igazi lelkületét a természetfotózás mutatja meg, ez áll igazán közel hozzá. Állunk a képek előtt és néha azon gondolkozunk, hogy vajon a művészi megközelítés teszi varázslatossá ezeket a fotókat vagy a természet varázsa és a fotós szeme teszi művészivé a képeket, hiszen maguk a fotók festményszerűek, a vászonon való megjelenítés kapcsán is. Befogadóként az a feladatunk, hogy ezek a képek elrepítsenek bennünk gondoltban, érzésben arra a bizonyos rétre, abba bizonyos erdőbe, ahol készültek." - zárta gondolatait V. Németh Zsolt.

Dr. Szinetár Csaba, az ELTE Biológiai Tanszék oktatója, a biológiai tudományok kandidátusa beszédében azt emelte ki, hogy a tárlat képei a természetet mutatják - természetes formában. Nem látunk rajtuk vadvédelmi kerítéseket, villanypásztorokat, ember formálta, legalábbis túlságosan formálta tájat. A vasi tájat látjuk a fotókon, érezzük azt a meleget, ami nappal a bőgő bikák körül volt és érezzük az alkonyat frissességét.

"Biológusként több évtizede járok a terepen, de ahhoz, hogy újra azt érezzem, hogy a természet része vagyok, vissza kellett találnom az apai örökséghez. Én is sokszor elkísérek vadászokat, és ebben a néhány órában részévé kell válnom a természetnek ahhoz, hogy elfogadjon és megmutassa ezeket a csodákat. Mit jelent mindez a fotó nyelvén? Attól hitelesek ezek a képek, hogy akkor készültek, amikor lehet, a szarvasbika már tudott Péterről, és már elfogadta, hogy ő is részese a természetnek.

Azok a képi információk, amit ezek a képek közölnek, nemcsak gyönyörködtetnek, hanem nevelnek is. Azt remélem, hogy olyan igényeket alakítanak és ébresztenek, amikre adott esetben a döntéshozók majd évek múltán olyan tevékenységeket, programokat tudnak szervezni, amik a természet megőrzésével együtt alakítják környezetünket, és akkor is lesz még mit megvédeni és megóvni" - hallhattuk Szinetár Csabától tárlatnyitó útravalóként, hogy néhány perc múlva befogadóként "olvadjunk" bele abba a természetbe, amibe a csodálatos, ám sokunk számára rejtett vadvilág ránt be minket a fotókon keresztül.

Mi mással zárhatnánk sorainkat, mint azzal, ahogy jövőre ígérted: szelíd vadakról, küzdelem közben. Vad vírus nélkül. Ugyanitt.