H. Vörös Márta, a Körmendi Kulturális Központ igazgatója

Az igazi verseket költők írják. Hogy hogyan? Fel nem foghatom. Talán valami furcsa gondolatvilágban élnek, ahol a szavak elméjükbe rímekben szaladnak? Talán csak leírják, mi jár a fejükben, aztán azt addig faragják, míg végül díszes botként verset nem alkotnak? Gondoltak-e valóban valamire akkor, amikor tolluk hegye papíron karistolt? Üzenni akartak, s üzennek ma is? Értjük-e, tudjuk-e, mit mondanak a szavak, ha nem érnek margótól margóig, a szavak pedig válogatottak? Vajon én képes volnék verset írni? A költészet csupán elhatározás kérdése? Vagy van egy kapcsoló egyesekben, amit ha megnyomnak, csak úgy kiszakad belőlük a hosszabb-rövidebb költemény? Akartak-e verselni, vagy talán csak rájöttek: lám, ők így írnak!?

A költő versével hozzánk szól és rólunk is beszél. Nevünkben mondja el, mi fáj és mi a vágy. Fényt hoz, örömöt, magunkba roskadást, halált, tragédiát, de mellette ott van azonnal a reménysugárzás. Használja nyelvünket, kilesi gondolatainkat, elmondja azt, ami amúgy is egyértelmű, amit tudunk mindannyian, de csak keressük, ám nem jönnek „úgy" azok a szavak...
Ezért aztán „igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj."
...
„Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen."

JÓZSEF ATTILA: THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj" -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje

dr. Baráthné Molnár Mónika, a Berzsenyi Dániel Könyvtár igazgatója

A líra műneme mindig közel állt hozzám, mindig szerettem a versek mély rétegeihez, gondolatiságához közelebb kerülni. Kihívásnak éreztem, bármikor kezembe került egy vers, a nyelv kifejezőerejét szavak által művészien megfogalmazott szövegben elmélyedni, és megfejteni a költői képeket. Szombathely egyik meghatározó kulturális intézményének vezetőjeként pedig munkatársaimmal együtt arra törekszünk, hogy olvasóinknak, rendezvénylátogatóinknak maradandó élményt nyújtsunk a költészet értő bemutatásával, a kor kihívásainak megfelelő csatornák megragadásával. Gondolok itt a fiatal költőtehetségeket is bemutató Bájoló rendezvénysorozatunkra, A vers világa pályázatunkra, a tavalyi évben április 11-én az online térben indított költészet napi kihívásra, vagy idén Fűzfa Balázs irodalomtörténész streamelt előadására József Attiláról, amelyet élőben csaknem kétszázan hallgattak.

A Magyar Költészet Napja ráirányítja a figyelmet a magyar líra értékére, gyöngyszemeire, mint például Babits Mihály Esti kérdés című versére, amely egyik kedves versem, és a következő, a könyvtár közösségi oldaláról élőben közvetítendő Fűzfa-előadás tárgya is. Esti kérdés

BABITS MIHÁLY: ESTI KÉRDÉS

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Tanai Ibolya kommunikációs munkatárs

Diákként gyakran voltam iskolai ünnepélyek, szavalóversenyek résztvevője, de pontosan meg tudom mondani, mikor kerültem igazán bensőséges viszonyba a versekkel. Épphogy elkezdtem a gimnáziumot, amikor részt vehettem egy műsorban, amelyet az akkor végzős Lengyel Ferenc (ma már közismert színész) szerkesztett és rendezett József Attila emlékére. Heteken át készültünk, hosszú órákon át beszélgettünk a versekről és az akkor még szinte teljesen ismeretlen Szabad ötletek jegyzékéről. Boncolgattuk a költő gondolatait, képeit, a lélek legmélyén őrzött, titkolt fantáziáit, emléktöredékeit - s csak utólag vettük észre, mennyi mindent megtudtunk közben egymásról, a világról és magunkról...

Elementáris élmény volt! József Attila azóta mindig velem van, de nagyon szeretem Radnótit, Pilinszkyt és Szilágyi Domokost is. A szavaknak erejük van, a versek elkísérnek bennünket minden élethelyzetben, lelkiállapotban, örömben és veszteségben; az igazán fontos dolgokra irányítják a figyelmet, és megfogalmazzák az elmondhatatlant. Képesek néhány sorba a mindenséget belefoglalni, ahogy Pilinszky János is az egyik kedvencemben:

PILINSZKY JÁNOS: MILYEN FELEMÁS

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Majthényi László, a Vas Megyei Közgyűlés elnöke

Bízom benne, hogy a Költészet Napjának apropóján többen vannak, akik ebből az alkalomból leemelnek és olvasgatnak egy jó verseskötetből. Persze, elsőként természetesen egy József Attilát, hisz tudjuk jól, hogy "egy rózsaszín elefánt él a színfalak mögött / szívemben kivasalt ruhát hordok, ha megszólítalak". Utána nálam Domonkos István fog következni, mondjuk újra olvasom a Kormányeltörésben című versét. Számomra kihagyhatatlan Ady, ide fotózom, hogy éppen melyik kötetét emeltem le a polcról:

ADY ENDRE: A LÓ KÉRDEZ

Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Döcögök, lógok követlen úton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?

Horváth Soma, Szombathely MJV kultúráért is felelős alpolgármestere

A magyar költészet napja számomra egy kiváló alkalom, hogy időt szakítsak egy-egy verseskötet fellapozására; ilyenkor mindannyiunknak lehetősége adódhat arra, hogy újra és újra rácsodálkozzunk a magyar nyelv sokszínűségére és szépségére. Gondoljunk csak bele: milyen lírai módon tudta leírni például a szerelmet Csokonai vagy Tóth Árpád, milyen különleges és egyedi szimbólumokkal mutatja be a tüzes vonzalmat Ady és milyen homogén hangnemben képes beszélni a párkapcsolatról Petri György.

"Nyelvében él a nemzet" - szól a szállóige, melynek tartalma és üzenete még inkább igaz a magyar költészet napján. Nehéz egyetlen kedvenc verset is választani ez alkalomból, de az elmúlt időszakban többször emeltem le a polcról Kosztolányi köteteit, így most a korai korszakából, 1911-ből választottam A játékcímű költeményét, - hisz jómagam is azt vallom, hogy úgy lehetünk boldogok, ha belül örökké gyermekek vagyunk és merünk gyermeki szemmel is tekinteni a körülöttünk lévő világra.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A JÁTÉK

A játék.
               Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz -
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek,
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.

Szabó Tibor, a Weöres Sándor Színház igazgatója

A Magyar Költészet Napján a Szombathelyen élő kitűnő irodalomtudóst, dr. Fűzfa Balázst idézném, hiszen bármilyen tőlem származó gondolat csak puszta makogás lenne ahhoz képest, ahogyan ő látja, érzi és tudja a verset és a költészetet.

"...ma, amikor egyre inkább az értékek pusztulásától hangos a média és hangosak a hétköznapok, meg kell becsülnünk minden olyan törekvést és gondolatot, mely az általános elsivárosodás ellen perel... A vers, az igazán nagy vers is ilyen nyelv, beszédforma, közlés, jel: az egyik embertől a másik ember felé irányuló, megértésre vágyó szándék."

Több kedvenc költőm van és sok, szívemnek kedves vers, de mind közül a legnagyobbnak és legszebbnek Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című alkotását tartom. Mai léptékkel mérve nem rövid a vers, de érdemes néhány percre leállítanunk a pörgést az agyunkban és a szívünkben ahhoz, hogy a költő gondolatai megérinthessék a lelkünket.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: HAJNALI RÉSZEGSÉG

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.

Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.

dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész, irodalompedagógus

Abdai vagyok. Egész életem meghatározó élménye, hogy az egyik legnagyobb magyar költőt, Radnóti Miklóst a falunk határában gyilkolták meg magyar nyilasok. Édesapám a diákjaival tisztította meg először a gyilkosság helyszínét 1959-ben. Nemsokára kisgyerekként, aztán egyetemistaként, később a saját gyerekeimmel jártunk ki a szomorú helyhez rendszeresen. A falu minden évben kétszer megemlékezik a költőről: májusban és novemberben.

Legutóbb két évvel ezelőtt mi adtuk a műsort a születésnapi (májusi) ünnepségen, egyetemista tanítványaimmal, leendő magyartanárokkal. Felemelő élmény volt velük ott, azon a helyen meghallgatni-elmondani a "harmadik magyar himnusz"-t - a határainkon kívül sok helyütt így nevezik ezt a verset - a Nem tudhatomot.

Egyik legnagyobb érzelmi-szakmai élményem, amikor - 2008-ban vagy 2009-ben - felhívott telefonon
és bemutatkozott egy női hang, s így szólt: "Radnóti Miklósné vagyok. Köszönöm, amit a férjemről írt a könyvében".
Nem vágyom ennél nagyobb elismerésre.
Mivel a Nem tudhatomot szinte mindenki tudja fejből, hál'Istennek, ezért itt most egy másik versre - személyes kedvencemre - szeretném felhívni a figyelmet, ami szerintem még nincs benne eléggé a köztudatban. Pedig ez az a szöveg, amely a végső elveszejtés előtti pillanatokban rádöbbent bennünket a szavak segítségével: már nincs minden rendben körülöttünk.
Ezekre a pillanatokra kell nagyon érzékenynek lennünk, hogy minden rendben maradhasson mégis.

RADNÓTI MIKLÓS: SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör. Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, -- s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, -- baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, --
talán most senki sincs. 
(1944) 

Parais István, a Paragvári Utcai Általános Iskola intézményvezető-helyettese

Ha már a magyar költészet napja, akkor szinte mindenek előtt József Attila... Lehetne akár a Reménytelenül (1933) első szakasz záró versszaka:

„A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok."

De: most éppen Ferkovics József facebook oldalán közzétett cigány művészekről készült portréiról jut eszembe Balogh Attila elegánsan karcsú kis kötete, a Lendítem lábamat (1980). Részlet a NUMERO X verséből:

„Itt zötyög a szekér képzelt utakon,
ne hagyd el  Magyarországot,
ez a hazád!
Itt muzsikáltál
nőtestű rózsáknak,
itt emeltél vályogból hazát, nyolc gyermeknek.
Mit akarsz még?
Hegedűink is ide szoktak,
Te tudod jól,
hogy az ember a legtökéletesebb hangszer."

Költészet? Szeretem, tanítom, élem.
És ha már itt tartunk: a tánc is költészet.

Farkas Csaba, a Szülőföld Könyvkiadó igazgatója

Általános iskolában próbáltam barátkozni a versmondással. Izgalommal készültem a költészetnapi megemlékezésre. Nagy tisztelettel olvastam neves költőink verseit. Mennyire más volt otthon, magányosan olvasni, beleélni magam egy-egy versbe, átélni mindazt, amit a költő kiírt magából. Mert "fellépéskor" már teljesen másra koncentráltam - nehogy hibázzak. 

JÓZSEF ATTILA: NEM, NEM, SOHA!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

Devecsery László, József Attila-díjas költő

EGYETLEN NAP

Április 11.

Csupán egyetlen nap! Mennyivel tartalmasabb, igazabb lenne az életünk, ha naponta, vagy hetente, de legalább havonta egyszer: verssorok, versek ölelnének körül bennünket. Tudom, nem így van... Szegény a lélek...

Figyelni kellene! Látni kellene! Érteni kellene! Tenni kellene! Az alkotó feladata a világ hajszálrepedésinek feltárása! Aki figyelmeztet, mert ezek a hajszálrepedések szakadékká tágulhatnak... Megteremtik a zuhanás lehetőségét!

A művész örömet ad, értéket teremt, felnőttekhez és gyerekekhez egyaránt szól alkotásaival. Építsünk fel együtt a hidat alkotó és befogadó között.

Nem csupán ezen az egyetlen napon!

A költészet napja alkalmából küldök két verset: egyet a gyereknek, egyet a felnőtteknek. 

DEVECSERY LÁSZLÓ: KATATÁNC

Illeg-billeg kinn a réten,
napsütötte déli részen,
kis katica, kicsi, kedves,
kinek a ruhája pettyes.

Ám a szoknya kicsi rajta,
újnál újabb mini fajta!
Tücsökszóra, kis szoknyában,
víg kedvében, nem magában,

táncol, dalol, énekel,
közben a Nap útra kel.
Feljön a Hold, úgy csodálja,
tátva marad kerek szája.

- A hétpettyes katicáját!
Mi dolog ez, kérem...
Ily divatot nem látott még
senki fenn az égben.

DEVECSERY LÁSZLÓ: IDŐ

Lélek-idő.
Valóság-idő.
Hatalom-idő.

...és még mindig
nem tudod, mit
akar tőled a
hatalom,
a valóság,
a lélek,
az idő!

Arctalanok vagyunk!
Vajon máskor is?

Nem csak az arc,
nem csak a maszk!
Mit rejt az arc,
a maszk?
Mit rejt?
Egyik? Másik?
A hatalom a
végtelenbe vágyik!
Milyen út vezet
a valóságig?

Tudod még,
ki vagy?
Még tudod?

Tóth Tamás, a Büki Művelődési Központ és Könyvtár igazgatója

Kérdésed nyomán egy kicsit elgondolkodtam, hisz egy éve egy szürreális világban élünk. Őszintén megvallva, számomra a Magyar Költészet Napja mindig egy kedves ünnep volt. Imádtam bevonni a fiatalabb korosztályt egy-egy flashmob-ra, vagy éppen Jordán Tamás és Fűzfa Balázs programjaihoz csatlakozni. Imádtam amatőr színjátszókkal szavalni. Azonban elgondolkodva kérdéseden, azt is meg kell vallanom, hogy nem vagyok egy nagy versolvasó, inkább könyveket (novellákat) olvastam, manapság meg szinte csak szakmai vagy dokumentumkönyveket, ennek ellenére van kedvencem. Több is. Weöres Sándor az egyik nagy költő számomra, a másik pedig Petőfi. Petőfi egész irodalmi munkássága nagyon tetszik, de ami az örök kedvencem, szívemnek kedves verse, az a János vitéz. Ezt ajánlom jó szívvel mindenkinek.  

PETŐFI SÁNDOR: JÁNOS VITÉZ

Prieger Szabolcs kultúraszervező, zenész

A Költészet Napja áprilisi családi ünnepeink (születés és névnapok sora....) között bújt meg mindig. Sosem bújt el teljesen, mert ott volt a polcokon meg a mindennapokban és persze a dalszövegekben is.... A teljesség ez ügyben az lehet, hogy januártól decemberig tartana a "Költészet Éve", és akkor fordulnánk a versek felé, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk. Persze, a teljesség elérése csak álom, de érdemes törekedni felé! Így teszek én is, amikor lokálpatriótaként fellapozom Weöres Sándor híres prózakötetét "A teljesség felé-t", benne a "Szembe-Fordított Tükrök gondolati költeményt, ami ott volt velünk az esküvői meghívón és ott van talán a mindennapokban is. Abszolút kedvenc!

WEÖRES SÁNDOR: SZEMBE-FORDÍTOTT TÜKRÖK

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács:
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában