Akit leggyakrabban olasz ragadványnevén ismerünk - El Greco, „A Görög" -, valójában Kréta szigetén, Candia városában, a mai fővárosban, Iraklionban született az 1541-es esztendőben, és Domenikosz Theotokopulosz névre hallgatott.

Abban az időben Kréta a Velencei Köztársaság fennhatósága alatt állt, ugyanakkor három kultúra: a latin nyugati, a görög ortodox és az iszlám hatása egyaránt élő jelenség volt. A művészet, elsősorban a festészet, a kereszténység, az Újszövetség tematikáját követte, és a később híressé vált krétai ikonfestő iskolákban élte virágkorát. Domenikosz Theotokopulosz is ezen műhelyek egyikében tanulta a festészetet, mégpedig nem akármilyen szinten, hiszen 1563-ban már az ikonfestészet mestereként említi egy okirat.

Az ikonok egyedi varázsát az adja, hogy a fény az alakokból sugárzik, és isteni fényességet ad a kompozícióknak. „A Görögnél" ez a ragyogás azonban nem csupán ikonjain, hanem későbbi olasz, majd spanyol korszakaiban, a vásznakon is rendkívüli erővel tör elő, egyedi látványt és érzelmeket keltve a szemlélőben. Nem létezik olyan tónus, mely ne ebben a fényben tündökölne.

A verset kísérő festmények:

Bűnbánó Magdolna, 1576 körül             Egy bíboros arcképe (valószínűleg Nino de Guevara), 1600 körül

Orgaz gróf temetése, 1586-1588                       Apokalipszis (Az ötödik pecsét feltörése), 1608-1614 körül

Toledo zivatarban, 1597-1599 körül

Kiss Tamás: El Greco

Candia! Istenem!
A mólóra felcsapó eszeveszett hullámok feketés-jégkék tajtéka
Az utcák, sikátorok motoszkáló puhaságában surranó türelmetlen szellők
Hegyekről esténként lezúduló rózsaszínes napkorong-fonatok lágyító tüze
Égő szemekből csapkodó villámlások neuron-feszültségében születő életek...

Ó Kréta! Te hatalmas dinoszaurusz-formájú lélek-csontváz!
Hát képes voltál tengermély-méhedből aranycsóvát szülni?
Persze magad se tudod, vagy éppen csak Te, hogy hogyan és mikor...

Eljött egy ragyogás az isteni szikra fényes forróságával
A fehér galambok szárnycsapásaiból a Napkorong Szentlélek-tüze sújtott le
                                                                                     erre a Világra

Mióta igazán magamra eszméltem járok arra amerre te bandukoltál
Poros kavicsos utak olajfaligetek fennsíkok és hegyek meredélyein
A szikkadt szárazság ízével mindenféle kékség-foszlány rongya alatt
Színeket a test mély sötétségeiben is fakasztó élet-zaklatottságokkal
                                                                                        eltelve...

Magamban imádkozva de igazán a settenkedő tettetést kisöpörve
Templomocskák tétova harangkondulásaira zsigerekben megszeppenve
Aranylóban haló Krisztust arat esténként a hegyek mögött lebukó Nap
Ikonokba zuhantan tárva ki szent köntösét a hitté vált táj és zengi a dalt
                                                                  a csendesülő sós szélben - mindörökre...

A kéz és idegszálak összes elme-villanásában ott a krétai-égei gyökér
Lélek-vér csöppen a kárminvörösbe élet-aranyat szülnek a szent testek
Bársony-tapintású arcok gyengéd csendes-könnyes monológjaiban kezek mellek
Kibomló hús-szatén fonataiban születő szent-titkos szerelmek üzennek
                                                                                   a szenvedélynek...

Érzelem-lángok csapnak fel ostoba áhitatos szépséges rút arcok kezek fejek fölé
A menny szívja ki belőlük gonoszság-maradékuk áporodott dög-levegőjét
Szitáló keselyűk szárny-csőr-csattogásai hallik és zuhan a fülekbe Oros Idiről
Velence romosan lomha locsogós sikátoraiban felordítva ébreszti fel
                                                                               az elkényelmesült Istent...

Harsonaszó zúdul alá hol érzéki hol meg rettenetesen bőgőn szerteszét sodorva mindent
Embert emelő eszmék szertelen üvöltései törnek darabjaikra züllött-szent tanokat
Hol vagyok ti akik megmagyarázzák ki mikor miért szent és hogyan is kell viselkedni
A vásznon a festőnek kiérdemelve belterjes nagyságát cikornyába dugott bűzös
                                                                                                 inkvizítor-lábaitok előtt

Mert isteneknek és zseniknek is jár a primavera sőt nekik jár csak igazán a felhő-körtánc
Boticelli után szabadon andalogva kertek forró párás légkörében szerelmesen csókolózva
Élni és tüzet vinni gesztusokkal indulattal belevágva az élettelenbe az öröklétet
Lándzsák ezüst-tört szilánkjait égzuhataggal megcsorbítva téve csodát ég alattiakkal
                                                                                      hogy látva lássanak...

Megvessék levessék torzult morálok mintázta pucér bőr-maszkjaikat, álarcaikat
Grimasz-lelkű parancsnokok vérpettyes ezüst vértjein vágódjon hanyatt a kegyetlenség
Fonjanak örökélet adó borostyán-koszorúkat megalázott szerelmes nők haj-fürtjeibe
Barna színű szemek sós-áradatában felszáradva vesszenek  el koholt bűnök a koponyák
                                                                                  megvakult szemüregeiben

Mert az önmagát félreértő és nagyságossá tévő haláltól remegő ember-torzó lelkében
Végzetesen meghasadt az égi - földi színek csendesen ragyogó játékos ölelkezése
Temetési pompák fényes-fekete ragyogásaiba fúló Isten irgalmát leső elsápadó arcok
Romhalmazai az örök ég túlvilági kékjébe vágyódó tekintetekkel kétségbeesve könyörögnek
                                                                     megbocsájthatatlan bűneik feloldásáért...

S közben a pokoli földi színpadok erőszak-ármány játékai mocskos-szennyezett felhő-   
Szemfödeleket építettek az amúgy folyvást tárulkozni vágyó mennyek kapui elé
Alatta sorakoztatva a mindhiába halt vértanú-lelkek Istenért esedező seregeinek áradatát
A Soha világába rúgva az Ötödik Pecsét földi ítéletének érettük való eljövetelét
                                                                      mert már hiába a kiáltások is...

De egyszer csak iszonyú isteni igazságtétel zúdulva az emberre felrobbant a „Hatodik Pecsét"
„A nap olyan fekete lett, mint a szőrzsák, a hold pedig olyan, mint a vér"
Az ég „mint felgöngyölt könyvtekercs" őrjöngve zúdítja azóta méreggé lett gyilkos levét
Mely elől „A könyörületesség Madonnájának" keserűen fekete leple sem véd
                                                                        se urakat, se földönfutó szenteket...

Az aranyló testeken átüt a halandóság a portrékon a szemekben a ki nem mondott szavak
Folyama árulkodik a pantokrátor ikonszemű festő ellenállhatatlan ecset-csapásai által
Nincs kegyelem csak kifelé-befelé szembenézés minden szépséggel és borzalommal
Hogy az ember halhatatlanság-hitébe öltöztetett lelke ha csak erre való akkor igenis
                                                                          pokolra jusson...

Kétkedő tekintettel nézed bizonytalan kezekkel tartod az elkerülhetetlen végső állapotba
Jutott emberi mimikára képtelen örök feledésre ítélt egykor gondolkodó koponyát
Ó Francesco hát ennyit érünk mi Istennek világnak hisz túlél bennünket a fény és a sötét
Pedig te is hogy tudtál szeretni hinni zarándokolni imádkozni és mily magasra tartottad
                                                              Krisztus kereszten is ölelésre nyíló karjait...

Itt e Földön ahol azóta is zakatolnak kattognak süvöltenek a gyilkolásra szánt gépek
Vérontásra idomított agyak uszítva üvöltve mozgatnak bábként rángatódzó életeket
Megfosztva kifosztva ruhától értelemtől mindörökre tudattalan vértanúságba hajtva
Egy poszt Szodoma Gomora világba terelve és ott öngyilkosságig dagonyáztatva
                                                                ígérve megszegve hatalmat és boldogságot...

Senki sem néz már le a lóról megszaggatva köpenyét szeretettel mosolyogva
A koldus meg már nem áll meg előtted csak félősen hunyorogva ütéstől tartva
És az ég sötét felhői sem nyitnak utat a mennyei kékség világító jóságának
Mint ahogyan azt Te láttad lehunyt szemhéjad nyomán megmutatva mindenkinek
                                                               akik még idelent szenvednek...

Hanem Toledo az maga volt a hánykolódó fékevesztett fekete-sötét ragyogásba
Bújt égbe kiáltó indulat-zene mintha a pokolból robbant volna elő egy tomboló torzó
Ezüstösen villogó épület-lándzsáival ostromolva a végső csapásra készülődő
Elsötétített utolsó ítéletet földre ráncigáló Isten büntetését hozó örvénylő eget
                                                         pofon vágva a hiábavaló értelmességet...

Túláradt kiöntött és összeölelkezett Styx folyama a félreérthetetlen égi üzenettel
Kettős utolsó kenettel megáldva a mennyet földet káromolva gyilkoló embert
Hát nesze itt van neked a te igazi Mennyei Jeruzsálemed magadnak építetted
Lakd be töltsd meg boldogsággal könnyű lesz hiszen pontosan olyan rettenetes
                                                           mint te voltál vagy és leszel...

Áthullnak az időkön az esők és az Ige folyvást zeng a Mindenség zenekara által
Mert a végső apokalipszis lelkiismeret-fodraiban is ott szunnyad a megváltás dallama
Ártatlanságban lubickolva mint kisdedek imádásától ködösülő szent szeretet-szemek
Igazi öröklét-üzenetében és majdan amikor megáll egy kisfiú az ajtóban hogy önfeledten
                                                               fényeket hozó szénparazsat fújjon...