Forgatom, nézegetem a kezemben tartott aprócska, megsárgult fényképet. Anyám és nagyanyám van rajta, valamikor a háború évei alatt készült. Fiatalok még mindketten. Anyám még félig-meddig gyerek, egy kamasz duzzogó arcával néz a lencsébe. Nagyanyám a harmincas évei közepén járhat, de arcára már koravén ráncokat festettek a szenvedésteli évek. Ebben az időben egy négygyermekes özvegy második felesége, és- áldozata egyben.

Az első feleség egy vérmérgezés következtében hunyt el, mindössze 28 évesen, hátrahagyva négy apróságot. Hogy nagymama miért ment hozzá, nyakába véve ennyi gyerek gondját, ma sem tudom. Szerzett házasság volt ez a kor szokásai szerint. Adva volt egy fiatal nő, egy „megesett" leány, és a megözvegyült férfi a sok pulyával, akikről valakinek gondoskodnia kellett. Itt aztán már szó sem esett szerelemről, csak mindenki meghozta a maga kompromisszumát. Persze, a frigyet összeboronáló „jóakarók" nem említették meg, hogy ez az özvegy bizony italos, durva ember, aki még az ágyban fekvő, haldokló feleségéhez sem átallotta hozzávágni a csizmáját, mert nem kelt fel vacsorát főzni. Nem kellett sok idő, hogy az én finom és törékeny nagyanyám rájöjjön, milyen rossz vásárt csinált azért a kis előnyért, hogy megszabadult a lánynevétől. Élete innentől kezdve egy pokollá változott, éhezéssel, szünet nélküli szidással és verésekkel. Nem volt ruhája, rongyokban járt, és télen még cipője sem akadt mindig, mezítláb taposta a havat, éjszakái jó részét pedig az istállóban, veremben elbújva töltötte, ha a részeg férj elől menekülnie kellett. Nem volt szülő vagy testvér, akire támaszkodhatott volna. Gyakran eszébe jutott saját anyja, aki a húszas éveiben maradt egyedül ővelük, az első világháborúnak mindjárt az elején, két gyerekkel. A szeretett férj elvesztése, akiről azt sem tudhatta, hol temették el, és halálának körülményeire is csak jóval később derült fény. A két, kicsi korában elvesztett és a két élő gyermek gondja hamar megtörték őt is. Végül, rokonai unszolására ő is belement egy érdekkapcsolatba, támaszt remélve, és boldogtalanságot találva.

Ezt az életet vitte tovább tehát nagyanyám is, akinek rettenetes sorsában osztoztak nevelt gyermekei is. Halálosan rettegtek apjuktól, aki a veréssel soha nem késlekedett, és ütötte, rúgta őket is, ahol érte. Nem volt még nő- és gyermekvédelem, és a falusi közvélekedés is elnéző volt a részeg vagy hűtlen férfiak iránt, a legtöbb nő megszokta a verést, a kiszolgáltatottságot természetesnek érezték. Egy urasági tanyán éltek ekkoriban, távol a falutól, ahova lóháton vágtatott be időnként a dzsentris allűröket kedvelő férfi, és italozás után hazáig korbácsolta a szerencsétlen, félájult lovat. Az apróságok nagyanyámban nem egy mostohára, hanem egy igazi anyára leltek. Nem túlzás az állítás, amit a már családos, és a négyből az egyetlen közelünkben élő gyermektől olyan sokat hallottam aztán: az életüket köszönhették neki. Idesanyánk volt maga nekünk - mondogatta sokszor, könnyes szemmel ölelve magához mamámat. Elmesélte, hogy a nagy éhezések közepette - bár voltak állataik, kertjük is - nekik mindig volt mit enniük, ha magának csak az éhkopp jutott is. Szerette ezeket a kicsikéket, gondozta őket a saját kislánya helyett is, akit előbb a már házas testvére gondjaira kellett bíznia, aztán pedig szolgálni adta a zsidó boltosékhoz, mert hazavinni nem merte ebbe az életbe.

Nevelőanya volt és édesanya, a legteljesebb szeretettel betöltve mindkét hivatást. Jóval később, amikor már végre anyámmal élhetett, és megszülettünk mi is bátyámmal, folytatta tovább a gondoskodást. Nem ismert mást, ez volt lényének lényege: szeretetet adni. Ma is látom apró kis alakját, amint fáradhatatlanul dolgozik a földeken, vagy vizet hord a szomszéd kútról, ebédet főz a sparhert mellett. Soha nem panaszkodott, és ha múltjáról mesélt, a szenvedéstörténetét is úgy adta tovább, szép arcán szelíd mosollyal. Szeretett énekelni, és ilyenkor kezemet pici kezében tartva, égkék tekintetét a távolba merítve tette. Ma is a gyötrelem ezer lándzsája döfi át a szívemet, ha eszembe jut, kamaszként hányszor megbántottam, egészen a sírásig. Semmi szégyen nem égethetne úgy, mint annak a pár évnek az emléke!

Anyámat is nagyon szerettem, bár soha nem kerültünk olyan közeli kapcsolatba, mint nagymamával. Őt az évek zárkózottá tették, és bár vidám természetűnek mondanám, de nem volt nyílt, kitárulkozó. Nem szerette, ha a múltról esett szó, mama is csak titokban mesélgetett, ha kettesben voltunk. Nem volt könnyű élete neki sem. Soha nem heverte ki, hogy jószerivel idegenek közt nőtt fel, és a későbbiekben sem mert, tudott kötődni senkihez. Végül aztán ő is érdekházasságot kötött, de szerencsére, neki jobb pár jutott, mint anyjának. Valamiféle szerelemben is része lett, amiből mi ketten születtünk, és sorsa egy dolgos, de megbecsült élet lett.

Már jó pár éve, hogy egyikük sincs velem. Hosszú életük során ez az 5x6-os kis kép az egyetlen közös fotójuk. Reggel ez az első, amit megpillantok, este az utolsó, mielőtt elalszom. Amikor pár hónapja festegetésre adtam a fejem, határozott elképzelések nélkül, arra vágytam, hogy valami olyan kerüljön ki a kezem alól, ami belőlem fakad, igazán az enyém. Most itt van előttem a megfestett kép, és az eredeti. Bár távolról sem tökéletes, de én boldog voltam, amikor elkészült. Szerettem volna, ha ők is láthatják, ha anyám tesz egy kicsit csípős megjegyzést rá, huncutul csillogó, örökké vidám nevetésével, nagymama pedig párás szemmel néz rám, és megsimogat, mint hajdanán.

Anyák Napja van, én hát ezt adom nekik ajándékul, és ha igaz, amiben hiszek, akkor látják most, és egymást átkarolva - ahogyan a fotón - szeretettel néznek le rám.