Doors (1991)

Mielőtt az antikapitalista narratívák elvonták volna az energiát a kilencvenes évek közepétől már takaréklángra kapcsolt Oliver Stone jobb sorsa érdemes történeteiből, A szakasz rendezője néhány valódi remekművet is letett az asztalra. Ha az inkább Jim Morrison életére, mintsem a banda karrierjére koncentráló Doors-film nem is tartozik ezek közé, mindenképpen a jobb, ám a valós eseményeket szabadabban kezelő filmjei közé sorolható. Stone ott vétette a legnagyobb hibát, hogy meglehetősen egyoldalú és hiteltelen portrét festett Morrisonról (Ray Manzarek, az együttes alapító billentyűse rendesen bepöccent a filmben látottakon), pedig Val Kilmer akkor tényleg mindent beleadott.

Hiába hozta élete alakítását és azonosult a szereppel olyannyira, hogy aztán terápia segítségével találjon vissza a saját személyiségéhez, és hiába mondta Paul Rotchchild zenei producer, hogy „Kilmer jobban ismeri Morrisont, mint Jim valaha is ismerte magát", Stone volt az, aki túlexponálta a Gyíkkirály alakját: a karakterépítést bagatellizálva egy drogmámorban őrülten duhajkodó álspirituális gólemet agyagozott össze Kilmer átszellemült örvényléseiből. Ám ha mindezt nem szívjuk mellre, remek filmélményben lehet részünk, ami elementáris erővel idézi meg a Doors-koncertek hangulatát.

Ray (2004)

Míg Stone Morrison-filmje egy indián halálával kezdődik, akinek szelleme elkíséri az kárászéletű énekest a 27-esek klubjának bejáratáig, Taylor Hackford nem komolytalankodja el a rendezést, hanem életrajzi filmhez méltó módon lajstromba veszi és kivastagítja a gyerekkor traumáit, szabályos ívet biztosítva a jellemfejlődés és személyiségtorzulások szakaszainak is. Visszaemlékezésekből tudjuk meg, hogy az amerikai Dél posztkonföderációs mátrixában nevelkedett Ray Charles Robinson gyerekként végignézte testvére vízbe fulladását, a tragédia pedig kitörölhetetlenül végigkíséri az életét. Újabb súlyos szerencsétlenség érte, szembetegsége miatt ugyanis fokozatosan elveszítette a látását, hétéves korára teljesen megvakult.

Kamaszként szállt fel a buszra, hogy átszelve az Államokat, a nyüzsgő seattle-i dzsesszéletben pallérozza zenei tudását. Kezdetben sokat küzd azért, hogy tisztességesen bánjanak vele, és meglelje saját útját, majd miután felfedezik a tehetségét, üstökösként tör be a zenei életbe, és világhírnévre tesz szert, miközben súlyos kábítószer-függőség és viharos szerelmi ügyek aknázzák alá a boldogság felé vezető ösvényt. A zseniális zenékkel fűszerezett filmet hat Oscarra jelölték, a rhythm and blues halhatatlan ikonját alakító Jamie Foxx pedig megérdemelten vehette át az aranyszobrocskát.

A nyughatatlan (2005)

Johnny Cash egy félisten, erre nem is vesztegetünk több szót, inkább az volt a kérdés, hogy Joaquin Phoenix mennyire hitelesen képes hozni egy ilyen figurát. Cash ráadásul nemcsak a rock and roll hőskorában létezett és szerepelt - szóval nehezebb elkenni és misztifikálni az alakját -, hanem még néhány éve, a halála előtt is elképesztő dalokkal és karizmával állt elő (a Cash előadásában, Trent Reznor Hurt című dalának átdolgozásánál elementárisabb hatású szerzemény feltehetően még nem született meg). Annyiban persze szerencsés a helyzet, hogy A nyughatatlan Cash karrierjének kezdetével és June Carterrel való megismerkedésével foglalkozik, ami nagyon nagyon régen történt.

Hatalmas meglepetéseket tehát nem ígér a sztori, annak pláne nem, aki akár minimálisan is ismeri Cash életét: arkansasi gyapotföldről a városba, aztán a stúdióba, siker, drogok, alkohol, élethosszig tartó házasság, közös munka, szép megöregedés. Ebből a film a gyapotföld-város, siker-drogok, házasság versus szerelem rendszerben mozog, bőségesen adagolt zenei betétekkel, szinte minden jelenetben szól a rádió vagy énekel valaki. Phoenix állítólag egy teljes évet töltött a szerepre való felkészüléssel, és azt kell mondjuk, ez meg is látszik, szóval azon kívül, hogy Cashnek kicsit sokat áll sírásra a szája, az alakítás ötös, és csak azért nem csillagos, mert azt a feleséget alakító Reese Witherspoon kapja.

Sid és Nancy (1986)

Alex Cox rendező megrázó, naturalista ábrázolású filmje a 70-es évek punkvilágába vezeti a nézőt, ahol az erőszak, a szex és a kábítószer a mindennapok lázadó önkifejezési módjához tartozott. Bemutatja a Sex Pistols kétes tehetségű extravagáns bőgősének életét, illetve annak legfontosabb állomásait, Nancy megismerését követően pedig bemutatja kapcsolatukat, hangsúlyt fektetve drog- és kapcsolatfüggőségükre. A lány kicsapongó életet élt Sid előtt is, együtt pedig csak tovább fokozták az önpusztítást. Társaságukban mindenki megvetette, drogos szajhának tartották, és nem értették, miért van vele a punk krampusza. Pedig egyszerű: Nancy és Sid ugyanazt a létformát képviselték.

Kapcsolatuk, akár drogfüggőségük, gúzsba kötötte mindkettőjüket. Sid is mindent megtett, hogy megutálják az emberek, ketten együtt mindenkitől elidegenedve, a valóságtól elszakadva élték drogmámoros életüket a végsőkig. A film gyönyörűen mutatja be ezt a kapcsolatot, amelyet a néző is megszenved a végére. Ehhez viszont óriási mértékben hozzájárult a két főszereplő színész kifogásolhatatlan tehetsége. Gary Oldman az ifjú Sid szerepében is zsenális (kiében nem?), tokkal-vonóval hozza a figurát, és hasonlít is a punk ikonra. Chloe Webb pedig hatalmas átéléssel adja elő a kócos hajú, rekedtes hangon sikítozó, visítozó szétesett lányt. Akit a téma kevésbé érdekel, csak miattuk is érdemes megnézni ezt a kitűnő alkotást, szigorúan eredeti nyelven!

Ragyogj! (1996)

A film David Helfgott ausztrál zongoraművész életének epizódjait eleveníti fel. A melbourne-i születésű Helfgott gyermekkorában kiugró tehetségű zongoristának indult. David londoni Royal College of Musicban tanul a zongora tanszéken, a legendás professzor, Cecil Parkes kezei alatt, aki szintén excentrikus egyéniség. A professzor felfedezi Davidben a zsenialitás jeleit és mindent elkövet, hogy a fiúból nagy zongorista váljék. Az ifjú tehetség csodálatos Rahmanyinov interpretációjával elvarázsolja tanárait, barátait és a közönséget. A reményteljes indulás varázsa egyszer csak megtörik, a fiú nem tud megbirkózni családja elvesztésével. Egy fontos koncertjén hatalmas sikert arat, s azt követően idegösszeroppanást kap, így visszatér Ausztráliába.

Egy teljes évtizedet tölt különböző elmegyógyintézetekben, majd egyszer csak, mint a mesékben, megtörténik a csoda, s 1984-ben hatalmas sikerrel tér vissza a koncertezéshez, új fejezetet nyitva életében. Azóta turnézott Londonban, Bonnban, Koppenhágában, Bécsben és Budapesten, mindenütt nagy sikert aratva. Scott Hinks rendezőt azóta érdekelte a történet, amióta először meglátta és meghallotta Helfgottot játszani, 1986-ban. Geoffrey Rush (és a fiatal Davidet alakító Noah Taylor) alakítását csak szuperlatívuszokban illik emlegetni, a minimum, hogy behúzta az Oscart, de a film többi hat jelöléséből is beeshetett volna még néhány aranyszobrocska.