Amikor megszületett, esélye sem volt az életre. Olyan aprócska volt, mint egy kölyök csivava, jól megtermett ikertestvére talán tízszer nagyobb nála. Az anyja, Babszi, amint meglátta, azonnal lemondott róla. Megszaglászta, orrával megbökdöste a parányi jószágot, maga sem akarván hinni a szemének, aztán bánatos figyelmét az életerős testvérre fordítva, magára hagyta. A kicsi, bár szemre kifejlettnek tűnt, de rettenetesen gyenge volt. Apró lábai nem bírták el, szanaszét csúszva futottak ki alóla, ha talpra próbáltuk állítani. Parányi patácskái, mint az emberi körmök, szürkésfehérek, átlátszók és puhák voltak. Testéből halk, de annál fájdalmasabb sírás tört elő, vagy inkább nyöszörgés.

Megilletődve, és teljes tanácstalanságban álltunk ott a férjemmel. Egyrészt lenyűgözött bennünket az élet, a születés csodája, amit csak nemrég figyelhettünk meg kis kecskefarmunkon, másrészt eltöltött minket a rémült tehetetlenség érzése. Jómagam született falusi lány voltam ugyan, de életem kétharmadát a nagyvárosban töltöttem, férjem pedig pesti srác, aki csak TV-ben vagy képen látott addig falut is, háziállatokat is. Amikor, kicsivel korábban úgy döntöttünk, hogy magunk mögött hagyjuk addigi hajszolt életünket, vidékre költözünk, és az önellátó gazdálkodás szép álmát valósítjuk meg a magunk számára, tele voltunk idealizmussal, jó adag naivsággal. Tapasztalatlanságunkat ellensúlyozta a lelkesedésünk, vonzalmunk mindenhez, ami természetközeli. Így, utólag szemlélve a dolgot, talán valamiféle játéknak fogtuk fel - de azért nem felelősség nélkül - ahogy fiatalon a gyermekvállalásba ugrik bele az ember. Udvarunk már tele volt mindenféle jószággal: voltak disznóink, számtalan fajtájú és számú baromfi, és néhány kecske is, akikért rajongtunk mindketten, hihetetlenül bolondos és kedves egyéniségük miatt.

Az, hogy mi is sorsára hagyjuk a kicsit, szóba sem került. Magunkban nemigen bíztunk életben maradásában, de, hogy meg kell próbálni megmenteni, nem volt kérdés. Bevittük hát a lakásba. Én egy műanyag lavórban ágyaztam meg neki, friss szénával, puha takaróval, a férjem pedig egy füles edénnyel a kezében megpróbált egy kevés tejet kifejni az anyából, mert azt azért tudtuk, hogy az első tej nélkül tényleg nem marad életben. De hogyan itassuk meg vele? Cumi kell!

Már nem emlékszem, honnan szereztünk sebtében, de ha azt reméltük, sínen vagyunk innentől, keservesen tévedtünk. Jó időbe telt, mire annyira megerősödött, hogy ki tudta szopni a tejet az üvegből. Eleinte szemcseppentővel, kiskanállal adagoltam bele, óránként, még éjszaka is. Újra olyan volt, mint mikor kisbaba kerül a házhoz, és pár óránként etetni kell. Ez a tevékenység hetekig lefoglalta a nappalaim, éjszakáim nagy részét, úgyhogy a kialvatlanságtól már én is úgy kókadoztam, mint kis védencem. Ő az etetések között aludt és nagyon lassan erősödni kezdett. És a lassan itt a lényeg! Míg tesója odakint már nagyban ropogtatta a szénát, majszolta a füvet vagy a kukoricát, Csupafül - mert így neveztük el hatalmas fülecskéi miatt - éppen a lábra állást gyakorolta. Beletelt egy jó hónap vagy talán kettő is, mire sikerült, és szét-szétcsúszó lábakon megtette az első lépéseket. Élni akart, és ezt minden percben értésünkre is adta. Soha nem sírt, kedves, bújós gida volt, a mi kis babánk, és úgy is bántunk vele.

Az anyja helyett mindent tőlünk tanult: hogy a fű finom, és a zöldségek ehetők. Hogy a tej helyett finom a víz is. Sokat nevettünk, mire rájött, hogyan igyon edényből, hogy ne az orrába menjen az egész. Mindenhova magunkkal cipeltük, a karunkon, mintha tényleg egy csivava lenne, majd, mikor már járni, ugrándozni is tudott, jött utánunk, amerre mentünk. Azzal volt, aki éppen ráért, de főként velem. Sokáig volt az ágya az enyém mellett, és néha arra eszméltem, hogy fel szeretne ugrani mellém az éjszaka közepén.

Aztán eljött az az idő is, amikor már elég nagy és erős lett, hogy beköltöztessük a gazdasági udvarba, a többi kecske közé. Persze, ismerte őket, hiszen jött velünk, ha etetni mentünk, a baromfiktól sem tartott, sőt, néha megpróbálta kis buksijával felöklelni őket, de akkor velünk volt, és az egészen más. Amikor először otthagytuk, és a kerítésen át néztük, hogy mihez kezd, azt kellett látnunk, hogy bizony nem sokat. Kétségbeesetten szaladt utánunk, megállt a kerítés kapuja előtt, és nem értette, miért nem vártuk meg, mint máskor, miért zártuk be az orra előtt? A köré gyűlő állatokra ügyet sem vetett, vagy fejével félrelökve őket, csak ránk figyelt.

Ő úgy gondolt magára, mint olyan lényre, aki egy velünk, mintha ő is ember lenne, és tükre nem lévén, ez talán érthető is volt. Keservesen sírt, mekegett, nekiszaladt a kapunak, megpróbálta átugrani, vagy átmászni a tetején. Félelme és megdöbbenése határtalan volt. Nekünk, vergődését látva, majd' megszakadt a szívünk, és bármennyire szántuk is, tudtuk, hogy ki kell tartanunk ebben a „kegyetlenségben", hogy Csupafülből kecskét csináljunk. Nem tudom, pontosan mennyi időbe telt, míg végül elfogadta a helyzetet. Persze, ez az elfogadás inkább volt beletörődés, és halálos sérelemként élte meg az egészet. Sehogyan sem fért a fejébe, hogy ő, aki eddig olyan volt, mint a gazda, most mit keres itt a mindenféle lábas jószág között, az öklelőző, mekegő, összevissza ugrándozó állatok "sűrűjében"?

Tulajdonképpen soha nem érezte magát kecskének. Felsőbbrendűségének tudatában közlekedett, lenézően és néha arrogánsan bánt a többiekkel, és aludni sem feküdt közéjük. Ránk pedig egy életre megorrolt. Sokáig duzzogott, ha odamentünk hozzá, hogy megszeretgessük, elhúzódott és elszaladt, elhárított minden gyengéd közeledést. Rettenetesen bántott minket, de nevettünk is rajta néha, a gőgjén, a büszkeségén, és imádtuk az intelligenciáját. Később aztán, mikor már nagyon sokan voltak, beilleszkedett a társai közé, de nem barátkozott senkivel, megőrizte különállását.

Sok éve már ennek. Azóta majdnem tíz év telt el. Az életünk is nagyban megváltozott: mi elváltunk, és ő már egy másik farmon él, távol tőlem. Amikor, évek múlva arra jártam, és meglátott, meredten figyelni kezdett. Ahogy a nevén szólítottam és közelebb mentem a kerítéshez, azonnal hozzám szaladt. A kifutóban aztán már nem tágított egyetlen pillanatra sem. Fejét nyakamhoz, hónom alá fúrva bújt hozzám, szinte felöklelt nagy szeretetében. Régen nem az az aprócska kecske volt, akit babaként dédelgettem, de ezzel egyikünk sem törődött. A viszontlátás és a megőrzött hűség és emlékezet olyan katarzisát éltük át mindketten, amiben csak az egymást igazán szerető szíveknek lehet része.

Most, amikor az ecsetet letéve felidézem ezt a kedves emléket, olyan sok mással együtt, elgondolkodom az élet adományán, amivel a boldogságot és a bánatot, az elválást és jövendőt éppúgy meg tudjuk élni, és az emlékeket bármikor fellapozhatjuk a szívünkben.