Amikor - lassan egy éve- elkezdtem festegetni, nem volt vele semmilyen különösebb célom, csak időtöltésnek szántam. Ma sincs ez másként. Aztán, ahogy a különféle technikákat, festékeket próbálgattam, lassan felfedeztem a ceruza és a szén adta lehetőségeket. Ahogyan a fotózásban is leginkább a portré és a fekete - fehér színvilág érdekel, úgy tetszett meg ugyanez az ábrázolásban is. Az a tény, hogy nem tudok rajzolni, eléggé zavar. Hiányoznak az anatómiai ismeretek, a tanulmányok. Igazi kihívásnak élem meg tehát, és még az ősz csodái is csak néha csábítanak vissza a festékekhez.

Ezen a képen a nevelőapám van. Hat éves voltam, mikor elvesztettem, és egyetlen apró, homályos, elsárgult felvétel maradt róla. A fotó az esküvőjükön készült anyámmal. A nevelőapa megnevezésből könnyű kitalálni, hogy nem vérségi kapcsolat volt köztünk, de az sem lehetett volna szeretettelibb. Gond nélkül nevelte a más gyermekeit. Volt egy mondása: akárki bikája csinálta, de az én tehenem borjazta. Ez a mondat aztán jó néhányszor elhangzott a családban, mint olyan, amire mindenki hivatkozhatott saját céljainak megfelelően. Ha kissé profán mondás volt is, keresetlenül egyszerű és durva, azért jelmondata, vezérelve lett ez a mi életünknek.

1912-ben született egy parasztcsaládba, második fiúként. A jöttén érzett öröm abban a pillanatban foszlott semmivé, amint a bába a magasba emelte a csenevész, görbe gerinccel világra jött gyereket. Csúf béka volt, kicsi, púpos háttal, és, mint később kiderült, beteg szívvel, mindenféle bajokkal. Falun, akkoriban, istencsapása volt a beteg gyerek. Szégyen volt és haszontalan: igazi kenyérpusztító. Nem is volt becsülete a családban, lökte-rúgta szülő, testvér, a falusi kölykök. Bár viszonylagos jómódban éltek, taníttathatták volna a jó eszű fiút, de ez fel sem merült. Helyette a kevésbé okos bátyját adták polgáriba, és urat neveltek belőle. Nem is tudta levetkőzni aztán lekezelő, lenéző modorát soha többé, és, ha feltűnt nálunk hatalmasra hízott alakja, annak általában sírás lett a vége a mi családunknál. Bár a szülők felosztották a vagyont a testvérek között még életükben, papírt nem csináltak róla, aminek eredményeként egyre-másra adták nálunk a kilincset a "jó testvérek", még évtizedek múlva is követelve a jussot, és fenyegetve özvegy anyámat a pereputtyával, hogy utcára kergetik. Kicsi koromban halálra rémültem, valahányszor megjelent nálunk valamelyik, és, ha sírni láttam anyámat, aki nem volt pityergős fajta, hát szabályosan pánikba estem. Hátraszaladtam a kert végébe, vagy elbújtam a lárma elől valahová, és zokogtam és majd' elájultam a félelemtől. Amikor a zsidók rettegéséről olvastam később, hogy mit éltek át rejtekhelyekre bújva, halálra váltan várva a felfedezésüket, minden gond nélkül el tudtam képzelni, mert e rettegést átéltem magam is. Mindez, persze, már a régmúlt, de nyomait ma is őrzi a nő, aki mára lettem.

A földeken, állatok körül sem igen tudott segíteni, hát kinézték a falatot is a szájából. Élete valóságos vesszőfutás volt, megalázottan, testi szenvedések által gyötörtetve. Lánytestvérei sorra férjhez mentek, bátyja is megházasodott és végül a szülők is, egy hét különbséggel, meghaltak. Akkor, egyedül maradva a házban, és a testvérek által szétosztott birtok maradékával, „szerzett" házasságot kötött anyámmal. Szó sem volt romantikáról, két ember megegyezése volt ez valamiféle előnyök mentén. Soha nem értettem, nem tudtam meg, hogy fiatal és szép anyám miért hozott egy ilyen komoly döntést, lemondva a szerelemről. Igaz, azt sem tudtam meg soha, hogy miért nem ment férjhez már akkorra, miféle csalódás kergette ebbe a házasságba. Nem szeretett, nem is tudott beszélni magáról, főként nem az érzelmeiről. Nevelőapám férfiembernek sem festett jobban, mint gyerekként. Púpjának óriási dudora mellett alakja egészen kicsinek tűnt, megviselt arcából csak nagy fülei, orra meredt előre, amely testi örökségre bizton számíthatott minden leszármazott a családjukban. Talán csak meleg pillantású szemei voltak szépek, a belőlük áradó szelídséggel, jósággal. Ekkorra már szívbaja is eléggé súlyossá vált, lábán egy soha be nem gyógyuló fekély miatt pedig a járás is nehezére esett. Persze, engem, mint gyereket, ez cseppet sem érdekelt. Születésem pillanatától éreztem szeretetét, boldog elragadtatását az én csepp kis lényem iránt. Úgy is mondhatnám, hogy szerelem volt az első pillanattól. Soha nem láttam dolgozni, leginkább egy karosszékben üldögélt. Amint tehettem, az ölébe kucorodtam és hallgattam az általa kitalált meséket. Ha kórházba került, valamiféle félálomban vártam, hogy újra velem legyen. Azt hiszem, ebben az időben meglehetősen szegények voltunk, egy földes padlójú szobában aludtunk öten (anyai nagymamám is velünk élt), én apámmal egy ágyban. Talán, mai eszemmel, érthetetlen is, hogy miért engedték anyámék, hogy egy ilyen nagy beteggel háljak, de valószínűleg a körülmények, és talán kettőnk ragaszkodása tette, hogy így volt. Valamikor, úgy öt éves koromban, tüdőgyulladást kaptam. Bár nagyon súlyos volt az állapotom, egészen érthetetlen okból nem küldtek kórházba, hanem otthon ápoltak. A betegség egy pontján a magas láz miatt elvesztettem az eszméletemet, és anyámék azzal futottak át a szomszédba, hogy meghalt a gyerek. Nevelőapám, az én Papám azonban megőrizte lélekjelenlétét, és állapotát meghazudtolva kapott ki az ágyból és rázott, dörzsölt, életet lehelve belém. Mire a rémült, síró társaság berontott a szomszédsággal együtt, már ordítottam: éltem. Jó egy év múlva én nem tudtam megtenni érte ugyanezt. Álmában érte a halál, karjában akkor is magához szorítva engem. Reggel alig tudtak kifeszíteni az öleléséből. Ez az élmény aztán örökre nyomot hagyott bennem. Megtörte a hatéves kislányt, és megváltoztatta viszonyomat élethez és halálhoz. Beszéd közben ma is megérintem, megfogom az embereket, akiket szeretek, mintegy bizonyságot nyerve, hogy ott vannak még, és hogy én is ott vagyok velük, vagy váratlanul átölelem, magamhoz szorítom őket, néha nem kis zavart okozva bennük.

A rajzon az emlékeimből előbányászott arcvonások. Nem tudom, hogy egy külső szemlélő számára hasonlítanának-e modelljükre, de nem is érdekes. Amíg a ceruza siklott, vagy épp tétovázott a papíron, én gyerek lehettem újra, visszarepülve egy régi korba. A kép értékét nem a „tökéletessége" adja a számomra, hanem az élmény, amit felidézett a készítése. Az is lehet ám, hogy minden alkotás lényege ez: emóciók keletkezése szemlélőben és készítőben egyaránt. Innen nézve ugyanolyan fontos lehet egy papírhajó, mint a Dávid szobor, mert a jelentőségüket magunkban hordozzuk.

Napló/ részlet

A címül választott idézetet Boris Viantól kölcsönöztem.