Útban a Március 15-e térre egy hajtós hétvége után, kissé még "megilletődve" azon morfondíroztunk, hogy most szerencsések vagyunk, avagy épp rossz döntés volt elindulnunk erre a könnyednek egyáltalán nem ígérkező előadásra. Radnótit alapvetően szeretjük, és a Napra zenekartól is az eddig megjelent hangzóit. Az előre borítékolhatóan nem épp vidámnak ígérkező atmoszféra ellensúlyozásaképp elég volt az, hogy különleges csemegének, és profi produkciónak ígérkezett az előadás. Ezt a szót pedig nem véletlenül használtuk most, mert tényleg egy hamisítatlan szólóelőadást hallhattunk és láthattunk. Both Miklós - akit nemes egyszerűséggel gitárprímás névvel illetnek - önkifejeződését élhettük meg egy órában. Nemcsak a közönség, hanem a zenészszakma helyi húrnyűvői is hiányoztak a nézőtérről - igaz, ez utóbbit csak az előadás után láttuk érdemesnek feltérképezni.

Utólag arra jutottunk, hogy az, hogy egy ilyen tehetséges és rendkívüli profi gitárosra és átlagfeletti előadóművészre ennyire nem kíváncsiak az emberek, csak azért lehet, mert nem ismerik, ennek okait pedig firtatni mifelénk nem érdemes, azt pedig, hogy az egyik jelentős költőnkre sem, meg már szinte „evidencia". Visszatérve a történtekhez, kényelembe helyezkedésünk után rögtön kezdődött is a Radnóti ihlette zenedarabok átadása. Jellemző, hogy a koncert gitárhanggal kezdődött és azzal is ért véget. A szóban forgó külső testrész egy törtfehér Fender USA Strat volt, és az amúgy is eltéveszthetetlen hang szinte átjárta a terem minden zegzugát. Ez alkalommal is kitűnő hangzás kísérte az előadást, amin nem is nagyon csodálkoztunk, hisz a keverőnél Pignon személyében az ország egyik legjobb hallású hangmérnöke tette a dolgát. A kísérő zenekar a dob, basszusgitár, tangóharmonika, hegedű és egy számban Krámli Kinga vokáljában testesült meg, azaz a komplett Napra zenekar kísért, végig tökéletes játékkal aládolgozva a szólistának.

Ez az este nem elsősorban Radnótiról, sem a zenekarról, hanem csakis a gitárosról szólt. Both Miklós vélhetően - ha nem is gitárral született -, de az a szerencsés ember, aki megtalálta azt a plusz önkifejezési módot, ami által adhat a világnak olyat, amit csak kevesen tudnak. Amikor azt gondoljuk, hogy a hathúros elektromos hangszeren már mindent eljátszottak, mindenféle sebességgel és technikával, hangnemben és szólamban, és már nem lehet újat mutatni, akkor egy kora tavaszi vasárnap este olyat látunk és hallunk, ami ezt a tévhitfoszlányt porrá zúzza. A prímási rang mindenképp kijár neki, és ezenkívül szavakkal sokat nem is nagyon lehet visszaadni a hallottakból. Radnóti enyhén szólva is komor világát hallottuk megzenésítve, gitárra írva, és tökéletesen előadva. Mindenképp jól felépített zenei művek hangzottak el, néha azonban úgy érezhettük, mintha a hangszerek inkább beszéltek, mintsem énekeltek volna. Az első három vers után egyetlen szóval jellemeztük a hallottakat - disszonáns. A továbbiakban is a zaklatott, szomorú, depresszív, fennkölt, enyhén héroszi, de minden esetben komoly mélységi érzéseket keltő kompozíciók domináltak. Néha voltak nagyon belassult andalítások, de többnyire középerős zenei dinamikával telt el az egy óra.

A gitár szinte soha nem hallgatott, kvázi ő mondta a verseket, a mikrofonon csak vissza voltak fordítva egyértelmű emberi nyelvre a költemények. Mindenegyes darabot a nézőszámhoz képest hangos taps kísért le, elképzeltük azt, hogy mi lenne akkor, ha az előadókat egy teltháznyi közönség ámulata és hálája inspirálná még pluszban - no nem mintha nem kaptunk volna százszázalékos műsort.

A zene milyenségére sem szívesen térünk ki, hisz minden korlátok nélküli, szabad felfogású dolgokat hallottunk, melyben a magyar sorsdalok és a népi motívumok egyaránt lényeges szerepet játszottak, de onnantól kezdve szinte a jól megírt performance-képzet, a szállós bossa grooveok világa, a kísérleti zenék, sőt a kortárs komolyzene is beugrott néha. A gitár hangja és megszólaltató teljesen azonosult a versekkel, tudván jól, hogy a tremolókar és a hangerő-pótméter is a hangszer része, és mindezeket úgy használva, hogy minden hangról tudjuk, mit akar kifejezni. Elgondolkodtató, elálmélkodtató és lecsendesítő hatásokkal bíró előadás volt, mely zenei és irodalmi élményében legalább annyira felemelő volt, mint amennyire székbesüppesztő - a szerelmi vallomásoktól a sors által költőre rótt vesszőfutásig.