Kulcs zörgött a zárban,
délután volt, sütött a nap,
belépett, kit vártam,
hangjaidból tudtam: Te vagy.

Szaladtunk a fényben,
át a zöldön, túl a gettón,
így lettek színeid egy
arcom-szerű szürke freskón.

Mint egy puzzle két része,
úgy passzoltunk, ismertelek,
de közénk, az egészbe
éles kavics karcolt helyet.

Szaladtam a fényben,
át a zöldön, a gettóba,
hogy sebzett kézzel fessek
egyedül a freskómra.

Kulcs zörgött a zárban,
délután volt, sütött a nap,
mint rágót, mit megrágtam,
festményemmel kidobtalak.

Belőled is ennyi maradt,
néhány jel egy régi kukán,
kenyerünkből pár kis falat,
majd bekapod a festés után...