Nekem és kortársaimnak József Attila költészete éppúgy a „mindennapi kenyeret" jelentette, mint ahogy meghatározó szerepe volt Hobónak is "kulturális eszmélésünkben". Mi, akik a hetvenes, nyolcvanas években voltunk fiatalok, küszködve a felnőtté válással, birkózva saját, zűrzavaros belső és a megtapasztalt, semmivel sem érthetőbb külső világgal, lázasan kapaszkodtunk azokba a szavakba, zenékbe, amelyek kimondhatóvá artikulálják számunkra azt, ami belénk szorult. Ahogy azt a „rohadt énekes" tette a drága Cseh Tamás dalában. Feloldódtunk a blues zenében és mantraként mormoltuk a verseket. A műfajok ilyetén egymásra találása nem csak bennünk ment végbe.

Hobo azt mondja, úgy olvassa József Attilát, mint a szent könyveket, és a költeményekben saját gondolataira ismer. Így voltunk és vagyunk mi is. Eltérően a kor divatos bandáitól, egészen a kezdetektől adott elő verseket a koncertjein: József Attilát, Villont, Ginsberget. A József Attila versek önálló műsorrá 1991-ben álltak össze, Légy ostoba címmel játszotta a Katona József Színházban. A hetedik - ezen a néven album is jelent meg- 1998-ban került műsorra. Ezt a mostanit pedig, melyet Vidnyánszky Attila rendezett nagy sikerrel, Tudod, hogy nincs bocsánat címmel adja elő az ország minden pontján: 12-én a Nemzeti Színházban lesz látható (jegy már erre az előadásra rég nem kapható a nagy érdeklődés miatt), utána Kabán és számos vidéki városban még.

A siker titka egyszerűen összefoglalható: hiteles és egészen személyes előadása egy zseniális költő korszakokon átívelően modern műveinek.  32 év - mindössze ennyi jutott Attilának, és mégis, micsoda életművet hagyott örökül! Talán, ha nem egy kis ország aprócska népének nyelvén írt volna, ma világhírű lenne. Bár az is lehet, hogy ezek a gondolatok más tájékon meg sem születhettek volna. A zsenialitás, hányatott gyerekkor, meg nem értettség, tragikus ifjúság, reménytelen és viszonzatlan szerelmek, társadalmi problémák éppúgy formálták verseit, mint a bécsi és párizsi egyetemek világa. Lázas igyekezettel gyűjtött magába tudást és műveltséget, hogy ezek talaján alkossa meg saját művészetét. Főként a német és francia irodalom hatott rá, és legfőképpen is a renegát Villon, akit előszeretettel és nagyszerűen fordított. Megnyugtató, hogy az ezerszer átírt nemzeti tantervek még taníthatónak ítélik József Attilát, és nem vetették a korszerűtlenek máglyájára, mint némely klasszikust, bár a különböző korszakok időről időre előszeretettel használták fel saját céljaikra.

Annak bizonyságául, hogy a Z generációra is úgy hatnak József Attila versei, mint annak idején miránk, jó pár fiatal foglalt helyet a teremben.

Miközben Hobót hallgattam a zsúfolásig megtelt nézőtéren, azon tűnődtem, mennyire másként hat rám most, mint boldogult és felhőtlen ifjúságom idején! A sok évtized alatt számtalanszor hallottam előadásában ezeket a verseket, és mindig új hangsúlyokat kaptak előadóban és bennem egyaránt. Szerettem volna megállítani az előadást, hogy elidőzzek egy-egy résznél, ízlelgetni akartam a szavakat, vagy feloldani a drámát, amit a szavak keltettek bennem. Hobo azonban, a maga - szinte hihetetlen - 77 évével olyan intenzív tempót diktált, amely magával sodort. Valószínűleg mások is így voltak ezzel, mert a teremben egy pisszenés sem hallatszott, lélegzetvisszafojtva ültünk a székekhez szögezve, miközben ének és szavalat váltogatták egymást. Ismert és talán kevéssé ismert versek váltakoztak: a Balga költő, Óda, Dunánál, a Dal, a Hetedik, Töredék, Levegőt!, a Nagyon fáj, a címadó Tudod, hogy nincs bocsánat, a Hazám, a Hívogató, a Nagy városokról beszélt a messzi vándor, stb. Verset mondani és befogadni csak úgy lehet, ha előadó és hallgató egyként magára lel benne. Ez - állíthatom - megtörtént velünk ezen az estén, amely a Leltár című költeménnyel zárult.

Azaz: mégsem. A kitartó tapsot követően, miután semmiképpen nem akart távozni a közönség, Hobo visszatért a színpadra, és kis időre leült közénk, mondván: vannak itt régi ismerősök, akik azt hiszik, hogy Hobo koncerten vannak, és lesz ráadás. De ez színház, kérem! Nevetett és mesélni kezdett.

Mi, akik csak az imént estünk át egy katarzison, most boldog nevetéssel, és forró szeretettel hallgattuk újra. Néztük fáradt és nemes arcvonásait az oly ismerős kis mosolyokkal, tartását, mozdulatait, és sehogyan sem fért a fejünkbe, hogy a csudában lehet, hogy minden ugyanaz, mint negyvenegynéhány évvel ezelőtt, mintha megáll volna velünk az idő, úgy csüngtünk szavain. Hallgattuk meghatott mondatait, amelyekkel a közönség iránti háláját fejezte ki, hogy milyen állandóan úton lenni, és hogy milyen, amikor az ember megpróbál középen maradni, hogy szabad lehessen, amiért aztán sarat dobálnak rá mindkét részről. A küldetésről, hogy visszaadja, amit ő kapott, és elnyerje a legnagyobb jutalmat, ami nem díj és kitüntetés, hanem a nézők szeretete és érdeklődése. Pár szóban megemlítette a könyvét is, amelynek megjelenését idénre várhatja a közönség, és amit újra és újra elolvas és átszerkeszt, aminek eredményeként a 900 oldalasra tervezett műből mára már kétszer is kivágott kétszáz oldalt. Nevetve ígérte, hogy a Térdig a sz*rban, fülig a szeretetben kötet, ami egyrészt önéletrajz, másrészt korrajz is, végül csak elkészül.

Szívesen hallgattuk volna reggelig. Közvetlensége, szerénysége, a kedvessége akkor is megnyerte volna hallgatóságát, ha nem egy csodálatos előadáson vagyunk túl. Persze, szívesen jön, ha hívják. Legutóbb tavaly szeptemberben a Halj meg és nagy leszel önéletrajzinak mondható műsorát láthatta itt a közönség és fogadta hasonlóan lelkesen. Reméljük, hogy a vendéglátó Zene Háza a sikert látva gyakrabban meghívja majd!

Addig is jó egészséget és sok sikert kívánunk Hobónak, és visszavárjuk mielőbb!

A tavalyi előadás Sárváron:

"A zene szült engem s a nemzedékem" - Hobo koncertje a Zene Házában

2021.09.05. - 14:30 | Misel

Ez a mondat lehetne a mottója annak az önálló előadói estnek, melyet a sárvári Zene Házában rendeztek meg szeptember 4-én, szombaton. Az előadó a Kossuth-díjas művész, Földes László, vagy ahogyan mindenki ismeri: Hobo. A Nemzeti Színházban is játszott "Halj meg és nagy leszel" című zenés produkciójában hallhattunk verseket, dalokat, vallomásokat a 76 éves énekes-író életének különböző stációira felfűzve. Nem afféle sztorizgatós „stand up"-ot kaptunk, hanem egy jól megkomponált, kétórás irodalmi estet, tele személyes történetekkel, énekkel.