Ian Siegal neve nem ismeretlen a hazai rock- és bluesrajongók előtt: az éppen csak 50 éves énekes-gitáros többször járt Magyarországon, és nemcsak Budapesten, de Szombathelyen és Bükön is játszott az elmúlt 8 évben, hol saját bandájával, hol a brit-holland-magyar supergroup-pal, a Braindogs-szal. Kinézete David Bowie-é, ízlése Muddy Waters-é, hangja Tom Waits-é, gitározása Son House-é, az ezekből összegyúrt brand-je azonban teljesen egyéni, jellegzetes, felismerhetően siegali. Nos, ezen a viharfelhőkkel ijesztgető, de csupán szemerkélő esőt hozó májusi estén majdnem telt házat vonzott a produkció a megszokott „felállásban": a nézők kétharmada a zenére volt kíváncsi, a többiek vidáman beszélgettek-iddogáltak baráti körükben a pultok előtt. Az előzenekar, a Kék Karaván betegség miatt lemondta a fellépést, így mindjárt a Ian Siegal's All Star Blues Band kezdett.

A holland blues zenéről csupa jót lehet mondani. A Nagy Brit Blues Boom idején, a kései '60-as, korai '70-es években ott nyomult a britekkel egy vonalban a Livin' Blues együttes, valamint a Cuby + The Blizzards, de Oscar Benton vagy a Lamantin Jazz Fesztiválon is fellépett Hans Theessink neve is közismerten cseng a bluesrajongók fülében. Nos, az őszi-tavaszi turnéjára Ian a Németalföldről toborozta legénységét: a Braindogsból is ismert Mischa den Haring gitáros szokásos kis kerek kalapjával fején állt a színpad bal szélén, mellette a szólógitárt basszusra cserélő Dusty Ciggaar brummogott hangszerén, középen a bandafőnök énekelt-gitározott, míg jobbra tőle Big Pete harmonikás-énekes tanyázott. Ő eredetileg a Peter van der Pluijm nevet kapta a keresztségben, de talán jobban rögzíthető így, a művésznevén. A kisebbik Ciggaar fiú, Darryl szokás szerint a hátsó sorban püfölte a bőröket.

Bő másfél órás műsorra az '50-es évek közepi Chicago-blues nyomta rá bélyegét. Sem Tom Waits, sem Lou Reed, sem városi folk, sem hard-rock nem volt műsoron, de még Ian új lemezéről sem sok: inkább Muddy Waters, Little Walter és Willie Dixon volt a „viselet" az est folyamán.

Két instrumentális darabbal kezdett a csapat, majd a harmadik nótában Ian is beszállt énekelni. A pattogós ritmusú Muddy-örökzöld, a Walking Through the Park c. nótában, mint a kezdő számokban is, Pete volt a főszereplő herflijén, majd a „soha többet kokaint" idéző Siegal éneke vitte el az ezt követő szép lassú bluest. Dusty basszusmeneteire dobogva élvezte a közönség Big Pete kedvenc harmonikásának, Little Walternek shuffle-jét. Két számra ismét kiment „torkot pihentetni" Ian, így Bobby Rush She's So Find-ja, majd egy den Haring mesteri akkordjaival emlékezetessé tett jazz-es swing hangzott el Pete énekével. Két rock'n'roll után, melyek közül a másodikat - mint ahogy időnként Ringo Starr is kapott néha szót a  Beatles-ben - Darryl Ciggaar énekelte el.

A hangulat fokozását egy Canned Heat hangszerelésű boogie-val érték el a fiúk- megállapítva, hogy Big Pete sokat tanulhatott harmonika- soundjának kialakításában az említett banda herflisétől, Alan Wilsontól, majd a tetőfokot Muddy Waters csodálatos blues-ával, a Nine Below Zero-val karcolták. A rövid, hátrafésült hajjal, elegáns fehér zakóban, ugyanakkor óriási vaslánccal, a derekán libegő hosszú sállal fellépő, ezáltal az összképet gúnyosan beborító Siegal most megmutathatta, hogy a slide gitározás nagymestere is egyúttal, és hogy hatalmas gitárimprójával a hangulatfokozáshoz is nagyon ért. Egy power trióban előadott keverés után, melynek főszereplője Mischa volt, megállapíthattuk, hogy jó, jó, de azért dögösebb szólókat is hallhattunk volna, és hogy kár volt Dustyt hátrarakni basszusozni. Jó kis Muddy, és harmonikása, Little Walter bluesok zárták a koncertet, melyek egyikében megmutatták, hogy az egyszólamú blues énekléstől - mint a magyar népdalok esetében is - el lehet térni: Pete, Mischa és Dusty jóvoltából "hátat borzongató" tercek, kvintek jöttek Ian mögé a besötétedett színpadról. A visszataps után mi mással, mint Waters papa I Can't Satisfied-jával, majd a másik király, Howlin' Wolf dalával, a How Many More Years-el köszöntek el a fiúk, hogy másnap a turai kastély kertjében tegyék tiszteletüket.

A zenei divathullámok, stílusok jönnek-mennek, zömében kihalnak, vagy jobb esetben elhalványulnak, és archívumban végzik. Ahogy Willie Dixon, a műfaj egyik felvirágoztatója mondta: a blues a gyökér, a többi zene pedig a gyümölcs. Ezen az estén éppen ezt bizonyították be Siegal-ék is!