Akkoriban, kisgyerekként még nem gondolkodtam azon, miért fontos nekem ennyire, hogy fejből fújjam Han Solo minden mondatát, miért imitálom Luke mozdulatait a tükör előtt egy partvissal. Lézerkard volt, nyilván világos. Azon se agyaltam, miért kocogok fel a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, mint Rocky Balboa, vagy miért mantrázom az I'll be back Terminátor-idézetet. Egyszerűen csak csináltam.Ezek a karakterek tudat alatt formálták nem csak az én, de több korábbi nemzedék személyiségét és identitását. Segítettek abban is, hogy fiatalok tömege merítsen erőt a sokszor igazságtalan mindennapokhoz.

A régi szép idők...

A mozizás élményét nem kisebb színészek/karakterek szerettették meg velem, mint Clint Eastwood Dirty Harryje, Russel Crowe Maximusként vagy éppen a világot kivétel nélkül mindig megmentő John McClane. Ikonikus, példaképteremtő szerepeket azonban nem csak férfi színészekre írtak. Ki ne ismerné Thelma és Louis történetét, a Julia Roberts által megformált Erin Brockovich figuráját, vagy az Alien-filmek főhősét, az Ellen Ripley-t alakító Sigourney Weavert.

A 80-as, 90-es években még nem feltétlenül kellett valakinek színes, lebegő köpenyt vagy piros kezeslábast magára öltenie, hogy nagybetűs Hős, ne adj' isten, példakép váljon belőle. Harrison Ford már a 80-as években is óriási filmsztárnak számított. A Csillagok háborújában azóta ikonikussá vált szerepe mellett ő indította útjára a hiperaktív kalapos régészprofesszort, Indiana Jonest is.
A - nem mellesleg - Steven Spielberg által jegyzett remekmű olyan, mintha a valaha készült legjobb szombati matinéfilmek antológiája lenne. A 80-as évek filmjeihez képest viszonylag sok helyszínen játszódik, vannak benne tankok, buldózerek, hajók, tengeralattjárók, egyszóval minden, ami elengedhetetlen egy jó mozihoz.

Amikor először láttam a vásznon a mindig szarkasztikus, kígyóktól rettegő Indyt, pontosan tudtam, hogy ez olyasvalami, amiből sosem lesz elég, ezt akarom én is. Elhittem, enyém lehet a világ leggyönyörűbb nője, ráadásul ostorral vagy éppen sirályokkal harcolhatok a nácik ellen. Akkoriban ő volt az a férfi, akitől úgy éreztem tanulhatok, hogy a megannyi kaland mellett, amit „együtt éltünk át" nemcsak izgalmat kaphatok, de több is lehetek az évek során. Támpont volt, amikor elbizonytalanodtam, sok esetben egy morális iránytűként tekintve rá tettem fel a kérdést. Vajon mit tenne Indy? Gyerekes, tudom, de nekem ez akkor a világot jelentette.

Egy idő után kicsit látványosabb akciójelenetekre meg persze a tesztoszterontól csöpögő mozivászonra vágytam. Ezeket a szerepeket sokan próbálták betölteni a 80-as 90-es években, és a többségnek csont nélkül sikerült is.

Vegyük például a mindig vérben úszó, monoklis „férfiállatot", Stallonét. A Rocky '76-os elképesztő sikere után a nyolcvanas években eljátszott Rambo teljesen új szintet jelentett a félmeztelen akcióhősök világában. Az egész világot lenyűgözte az az adottsága, ahogy a félelem legcsekélyebb jele nélkül vetette bele magát olyan akciójelenetekbe, amelyeknél a néző mind a mai napig nem érti, hogy élhette túl.

Megállás nélkül lehetne sorolni a kor férfiasabbnál férfiasabb karaktereit: Arnold Schwarzenegger, Jean-Claude Van Damme, Chuck Norris, Mel Gibson, Jackie Chan és így tovább. A nevek hallatán eszembe jutnak azok a tanítások, amelyeket az évek során bőrömbe mart sebek láttán tanultam meg igazán értékelni. Ezektől a hősöktől tanultuk meg a tisztességet, a becsületességet, a kemény munkát, a kitartást, a megtartott szó erejét, a hűséget, a vagányságot, a pimaszságot, de a tiszteletet is.

Igen, ezekre a hősökre nagyon sokan emlékszünk, olyan helyre zártuk el szívünkben őket, ahonnan az idők végezetéig sem fognak tudni kikopni. Szerettük őket, mert ők akartunk lenni. Mert át akartuk élni mindazt, ami velük is megtörtént, és még ha ezt akkor nem is tudtuk, de az életre készítettek fel minket.

Az viszont tény, bármennyire is küzdünk a korszakalkotó legendák újkori jelenlétéért, egy teljesen más korszellemben törvényszerű, hogy a retinánkba égett ikonikus jeleneteknek búcsút inthetünk. Klasszikus férfiminták nélkül, azt gondolom, lehetetlen felépíteni egy minden szempontból teljes társadalmat.

Új szelek fújnak

Azt azért nem lehet kijelenteni, hogy ezek a - sokak által 2D-s akciófigurának titulált - karakterek teljesen eltűntek volna a mozikból. Fenn tudtak maradni a vízen néhányan, akiket talán semmilyen idővihar nem tud elpusztítani. Említsük itt meg Kevin Costnert, aki a Waterworld és a Fegyvertársak után a Yellowstone című sorozatban bizonyította, még mindig van helye a legújabb kori filmezés színterén. Vagy ott van Tom Cruise, akinek még hatvanévesen sem esik nehezére lealázni néhány Werner Herzog által csicskáztatott, papírmasé-rosszfiút, és a legősibb férfi-női szerepek szerinti testhelyzetbe helyezni a jó nőt. Egy-két ikontól eltekintve elpárolgott ez a régi vágású, macsó varázs.

A nagyobb probléma az, hogy nem nagyon érkezik utánpótlás. Ki kell mondani: ma már rendkívül kevés olyan kaliberű film készül, amelyben visszaköszön az a klasszikus, tradicionális erő, amit a példaként felsorolt férfiak képviseltek. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a 2020-as években ne lehetne felnézni egyes színészekre, de valahogy az új felhozatal már nem tudja ugyanazt nyújtani. Nekem biztosan nem.

A gyenge az új erős

Hogyan is tudná ugyanazt nyújtani, hiszen a mostani filmek teljesen más igényeknek akarnak megfelelni. Ebben az érzékenyített világban a fenti hősök már felszínes, hímsoviniszta, divatjamúlt figuráknak számítanak. A mai fiatalok olyan filmekért rajonganak, amelyekben már egyáltalán nem fontos az, hogy a protagonista példaképpé váljon, sőt.

Most már a nézők azokat a férfi karaktereket részesítik előnyben, akik bátrabban vállalják érzéseiket, gyengeségeiket, nem félnek beismerni, hibáztak. Első pillantásra talán elfogadható fejlődésnek tűnik ez, de rengetegen maradtak a régi iskola kedvelői közül, akik nemigen tudnak mit kezdeni a nyikhaj tinifiúk és lányok szerelmi életével. A mai akciófilmek, amelyekben, ha elvétve is, de érezhető lenne a műfaj elfeledett lelke, sokkal inkább a külcsínre építenek. Legyen az olyan mozi, amelyben drága autókkal és hiányos öltözetben vonagló nőkkel operál a rendező, vagy egy olyan, ahol a főszereplő villámló kalapáccsal menti meg az emberiséget a pusztulástól.

Mi változott?

A változás okait keresve egy régi, jól ismert függőségre bukkanunk, ez pedig nem más, mint a pénz iránti sóvárgás. Hollywood rájött arra, hogy egy rész helyett lehet húszat is csinálni, ehhez pedig nem kell más, mint elfogadható látványvilág, egy-két mutatósabb színész és alacsonyan szálló poénok. Máris magasabb fokozatra kapcsol a pénzcsináló gépezet. Hogy egy régi klasszikust idézzek: a mennyiség seperc alatt a minőség rovására ment. Azonban nem ez az igazi probléma. Nem pusztán a minőséggel van a baj, mert megváltoztatták a minőségérzetünket is, hanem azzal, hogy „Hálivúd" valójában egy tükör, és a társadalom ilyennek látja, ilyennek akarja látni magát.

A streamingszolgáltatók térnyerésével olyan témák is előtérbe kerültek, mint az útkeresés vagy a „szivárványszerelem", amelyek bőségesen kiszolgálják a mainstream balliberális genderideológia elvárásait. Az ilyen filmekben és sorozatokban feltűnő szereplők akarva, nagyon is tudatosan formálják a társadalmat. A tanácstalan fiatalság olyan filmes kínálattal találkozik, amely nem képes értelmes támpontokat adni neki, nem ad használható mintákat a nemi szerepeket illetően, nem segít abban, hogy a fiatalok felkészüljenek az élet valós gondjaira.

Ezekre a kérdésekre a válaszokat többnyire még mindig a régi filmekben találjuk meg, azokból kell merítenünk, úgyhogy ma este jöjjön A rettenthetetlen.