Azt, hogy minden utcáját ismerem, hogy minden épületét szeretem és, hogy akárhova megyek, mindenhol van pár ismerős arc. Azt, hogy különlegesen fúj a szél, hogy lazítani ugyanolyan jól lehet, mint pörögni, és hogy csodaszép a Fő tér. Az emlékmű sziluettjét, a lámpákat a Szimfiben, a délutáni kávézásokat, a kulcsom ismerős zörgését a zárban, a már fejből ismert buszmenetrendet, a koncerteket, a barátokat, az egyetemi hangulatot, a „csak egy sörre a klubba" érzést, az éjjel-nappalit, ahova vasárnap esténként mindig lemegyek, és a rengeteg emléket, ami ideköt.

Ezt válaszolnám, ha megkérdezné valaki, hogy miért szeretem ezt a várost. Kihagytam volna valamit? Nem teljes a felsorolás, és aligha akad néhány ember, akinek az első gondolatai közt ne szerepelne a Csónakázótó. Hiszen hiába „csak" egy tó, mindig más arcát mutatja. Szeretem tavasszal a kacsákat nézni, szeretem, ha a lábam nyomot hagy a hóban, vagy amikor ügyetlenül evezünk a csónakban. Állni a hídon és nézni addig, amíg a szem ellát; az első rügyeket a fákon, a kimerítő „csótóköröket", a nyáresti romantikázást, vagy csak ülni valamelyik padján, nézni a vízen a lámpák elmosódó fényét, és hallgatni a csend mögött a város morajlását.