A pénteki mediawave program nem volt éppenséggel elrontva, ez alapján - meg némi tapasztalattal - gondolhatta volna bárki, hogy már megint a kutya se csetteg ki oladig, ahogy az esetenként egy-egy párhuzamosan zajló esemény esetén megesik. Meg ha a testmozgás rosszul esik,ha kicsit ki is esik, pláne, ha esik, és van úgy hogy állunk ott, mint akik csak lesik, hogy valaki beesik-e, de ezen az estén senki se nézett elesetten, és jobbára senki sem esett el - a harcban. Amúgy de, nagyon is sokan elestek, mert ugye ezzel jár, ha valakit kedvesen lepogóznak, vagy ha egy kevésbé türelmes személy, akit sokadszor pogóznak le kedvesen, minden arra pattogón taszít egyet. Odébb menni lehet, hogy egyszerűbb lett volna, de ez már nem a mi dolgunk. A lényeges, hogy a zenekarokat sokan megtisztelték.

Ami első körben feltűnő volt, az a korosztály, amit a stílus megszólít. Az efféle szókimondó, és magával ragadni képes stílusok, a lázadók, és az örökké felnyíló szeműek mindig vonzották egymást. Persze ma már bármelyik koncerten nehéz úgy eldobni egy követ, hogy ne egy tizenötévest találjon fejbe, azért koncerteken ne nagyon dobálózzunk. Persze a szépsége minden dalnak, versnek, alkotásnak abban rejlik, hogy generációnként új értelmet nyer, és ez megalapoz minden kb. ötödik évre egy új teremnyi fiatal talajdöngölőt. A félmeztelen, ivás közben is szökdécselő srácokat, és a hajukból is izzadni képes lányokat talán nem minden esetben érdekelte, mi és honnan szól, mert valószínűleg házi feladatban már szöveghűségüket megszerezték az adott zenekar számaiból, innen pedig korlátozódhatott az észlelés a dalok ritmusára. Voltak persze e korosztályon felüliek is szép számmal, jellemzően kicsit távolabb állva a tűztől, kicsit nagyobb hangsúlyt fektetve annak lehetőségére, hogy ne csak homlokkal, háttal,vállal és lábbal, de füllel is élvezzék a talpalávalót, ami egy jó nyolchengeres zetormotor meghitt duruzsolására hivatott emlékeztetni.

Elsőként a Problems igyekezett számokat gyúrni abból az aulányi vastag és zörgős ZS hangból, ami látszólag setőled-sehozzád módon rendelkezésre állt, és mint ilyen, a nyers erő megzabolázhatatlan látszatát igyekeztek több-kevesebb sikerrel fenntartani. Bár idővel az előadás, és a játék színpadi és zenei szempontból is megfelelőre állt be, az elején érezni lehetett néminemű bizonytalanságot, amelyen viszonylag hamar úrrá tudtak lenni, és a hajkorona-propellereik beindítását elnézve már nem is volt több kérdésünk, hacsak az nem, hogy miért tudunk ráénekelni a témák alapjára Amy MacDonald számokat...! A folytatásban a Holtidő gondozta a hangulatot, hallhatóan, érezhetően nagyobb érdeklődésre szert téve, külön öröm volt számunkra, hogy a jó előre lepróbált hangosítás okán a zenekari beállás minimális időtartamúra redukálódott, így az üzemanyagutánpótló büféroham alatt sem kellett a hurokba csavarodó öngerjesztő rezonanciahullámok visítását hallgatni, a részben Herédi illetőségű zenekar pedig szépen és energikusan csapott bele a lecsóba, és kente szét a Sic falain. Azért muszáj volt megmosolyognunk, hogy Heréd, mert oké, rengeteg ilyen van az országban, mint Bugyi, Ondód, Pornó, stb., és már Pusztaballábadról, vagy Alsómakkodbőréről hiába jössz gondolatban, ha egyszer ott van valaki Herédről, ami létező hely, bár volt már itt olyan zenekar is, aki Hernádkakról jött. Mindenesetre remekül átmozgatták a küzdőteret, ebben sem volt hiba, és köszönhetően a Magyar Honvédségnek, és egyetlen olyan kreálmányának ami örökérvényűen megmarad dizájnjában elmarasztalhatatlan hatalmassággal: a piros szegélyű trikó, mellyel a gitáros-basszeros összhang színpadszéli margódíszítése is tökéletes formát öltött.

Első blikkre úgy tűnt, a Road tagjai mintha a Metallica és a Prodigy vad, szenvedélyes, tiltott szerelméből született törvényenkívüli fattyak lennének, akiknek az maradt az egyetlen lehetősége, hogy saját új országukban új törvényt hozzanak létezésük jogosultságának bizonyítására, ezt az országot pedig vigyék magukkal, bárhova mennek, és jó szívvel beengedjenek. Ez akárhogy is nézzük, működött. Ezen a ponton már kellően fel volt ajzva a közeg, maradni akartak Roadországban, hiszen ezért jöttek. A szépen összerakott hang és fénytechnika alatt dübörgő úthengerek, és lágy csendülő dallamok kacéran kergették egymást a zenekar mozdulataival összhangban, ahogy sorra csendültek fel a jobbnál jobb nóták. „Nem rólunk szól" - pedig hát dehogynem, legalábbis igyekszik. „Ne mondd" - Állítom! Abból kiindulva, hogy előfordul, hogy nem jönnek be a számítások, a Sic épületébe mégis sikerült becsábítani a népet. „Jó hely" - Az meg a másik. „Nem kell más"- Nekünk se, Roadnak Ti vagytok a megfelelőek, és még gyakran gyertek, hogy „1000 lépés"-t lábanként 500 szökellésbe konvertálva tehessünk meg veletek.

Sajnos a rögtönzött riport a technika ördögének martalékává vált, így csak a megmaradt foszlányokból építkezve nyilatkozhatunk, nagyon kellemes hangulatú fél órát töltöttünk a koncert után a Mátéval, a zenekar frontemberével, aki pipáját tömögetve, italát kortyolgatva elmondta, hogy egyetlen kitörési lehetőségük Heves megyéből a zenekar volt, ezért mindenki elég komolyan vette a dolgát, a munkamegosztás, és a zenekaron belüli szerepek kimondatlanul is tisztázottak voltak.

Szóba került a hasonló stílusú zenekarokkal való rivalizálás kérdése, de Máté szerint „többpártrendszer" működik a showbizniszben, igyekszenek inkább egymást támogatni, és elkerülni az egymásra szervezés problémáit. A közönséggel baráti viszonyt tartanak fenn, viszont a koncertekre való illetéktelen behatolást, azaz a belógást övező nemtetszésüket teljesen érthető indokokkal támasztották alá. Az elsztárosodás nem jellemző a zenekarra, éppenséggel aznap este is a SIC tükröstermének matracain töltötték az éjszakát, valami puccos motel helyett, sőt, miután buli végeztével a ruhatár is kiürült, a srácok még visszakérezkedtek a színpadra, hogy alapokról egy kicsit még zenélgethessenek. Nem véletlen, hogy kisugárzásuk, és zenéjük hamar közkedveltté tette őket, kívánjuk, haladjanak tovább azon az úton, ami a poros falucskájukból a szívük macskakövein vezet a magasabb létforma panoptikumába, az általuk elérni kívánt sikerekhez.