Vörös kód – Dívány Est Bijou-val, Voler Mouche-sal
Képgaléria megtekintése2010.05.23. - 10:00 | Vidaotone - Fotók: Csizmazia Ákos
Az igényesség és a nagybetűs popzene ismét csatát vesztett, nem nagyot, csak egy szimpla ütközetet a sokból. Gyakorlatilag papírforma vereséget könyvelhettünk el, a hősök elbuktak, a nép nem tud semmit az egészről, és a krónikák sem fogják feljegyezni. Dívány est dívány nélkül, kis mikrokozmoszban fénylő csillagokkal és csalfa reményekkel, de a vesztesek megdicsőülésével. A vér nem ontatott hiába, a három fővel felálló Bijou, és a lokális hős, Voler Mouche is emelt fővel, és ami a legfontosabb, élve hagyhatta el az “oladi Don-kanyart”.
HIRDETÉS
"A zene tovarepül, mint egy pillangó a vállamon, ha megvonom, ha hívom, előkerül, s velem marad, amit gondolok, ha hallgatom. Néha sokat ígér, oda repít, ahol álmodom, s így változom...". A bossanova életérzés magyarul, sajátosan, gyönyörűen - ez a Bijou, azaz Hártó Szilvia. Önigazolódtunk, persze nem ez a fontos, sőt. Harmadik szombathelyi élményosztásán, az eddigi legkisebb számú publikum előtt, kis-zenekarral is megkaptuk ugyanazt a minőségű élményt, mint eddig. A Twin Peaks-es kistermes díszlet, az üldögélő Koroknai András basszeros, és a számunkra új szereplő zongorista lány, Farkas Virág mellett is csak a dalnok hangja volt az, ami átsegített bennünk az üres tánctérrel és foghíjas széksorokkal szégyenkező péntek éjen. Nem tudni, hogy azért volt-e a szokatlan felállás, mert tudták előre, hogy a közönség is otthon felejti magát, vagy csak így jött ki véletlenül. Kicsit meglepődtünk azon, hogy a Bijou kezd, de látva az aznapi hangszerelést már tudtuk is, miért történt így.
Személy szerint mindenképp hiányoltuk végig a dobot és az ízes gitártémákat, de ennek a zenének a zongora-basszus-ének felállás is jól áll teljesen. Egy zsúfolásig füstös bárban azonban jobban éreztük volna az üzenetét, és jobban érezte volna magát a trió is. A dalok továbbra is gyönyörűek, Szilvia hangja és sajátos intonációja ismét lenyűgözően, "mint egy gyönyörű tó, úgy ringat el". Az erős háromnegyed órás andalítás során felcsendültek a már sokszor meghallgatott dalok mellett - kultúrmisszió keretében -, más magyar előadóktól átvett darabok is. A HS7, Péterfy Bori és másoktól átépített dalok belesimultak a közösbe, ugyanúgy mintha sajátok lennének. Megtettek mindent annak érdekében, hogy oldják azt a megkerülhetetlenül nyomasztó érzést, amit a legjobban a nyolcvanan-egyedül szópárral tudunk leírni, de sajnos ezen az estén az atmoszféra a nem megváltoztatható formáját hozta. A terem vörös színei domináltak, a zenéhez és a szituációhoz nem passzoló, túl erős fény miatt lehetetlennek tűnt akár egy kicsit is bordóvá változtatni a közös aurát. Talán majd legközelebb, de a vastaps így is járt.
A fővárosi közép-európai-downtempó szószólókhoz hasonlóan a vasi nu-jazz formáció, a Voler Mouche is meglepetéssel szolgált a felállást illetően. Az átszerelés alatt feltűnt ugyanis két ismerős arc a színpadon, akik ráadásul testvérek. Két szép szál, skandináv szamurájnak néztük őket elsőre, de "csak" a kőszegi Scheer testvérek voltak, Viktor, alias Max, aki a hangmérnöki helyet foglalta el, illetve öccse, Milán, aki a basszusposzt gazdája lett. Komoly erősítés érkezett ezzel a zenekarba, hisz a vér nem válik vízzé, egyeneságon meg semmiképp. A szóban forgó testvérpár ugyanis a mesteri zenész-basszusgitáros, Scheer Pepi (Masina Jazz, Spektrum) fiai. A zenekar már eddig is magabiztosan hozta a kötelezőt az utóbbi időben, és szemmel láthatóan a vokál fronton is egyre felszabadultabbá válik. Szépen is szólaltak meg, jól is játszottak, de a fíling még rosszabbra fordult. Elmerengeni a Bijou-ra még épp belefért az akkor és ott, Lynch-rendezésű utazásába, de ugyanez egy mozgatósabb zenével már nem esik jól. Kintről, a folyosóról beszélgetés közben hallgattuk őket, háttérzeneként. Tökéletes volt, de ezen nem is kell csodálkoznunk, hisz a stílus épp erről szól, jó zene beszélgetéshez, buli indításhoz, vagy lezáráshoz. Ez esetben az utóbbi valósult meg, ez az este számunkra véget is ért.
Csalfa reményekkel indultunk ki az "oladiba", miszerint csak összejön annyi ember, hogy megtöltse a színpad előtti állórészt is, százötven lélek, ennyi legalább járt volna ennek a kínálatnak. A fele össze is jött körülbelül, de nem nevezhetjük ezt csalódásnak, hisz benn van a pakliban a lehetőség, mostanában meg szinte csak ezek a lapok forognak. Inkább csak zenét hallgattunk, mint koncerten voltunk, ugyanúgy feszélyezve érezvén magunkat, mint a fellépő zenészek többsége. Ezen sem kell csodálkoznunk, hisz Lora Palmer gyilkosa még nem került elő, mint ahogy sok minden más sem.
A hírhez tartozó képgaléria
Programkereső
Galéria ajánló
Szavazás
Ön mit szeret legjobban a szombathelyi nyárban?
42% - A Savaria Karnevált.
7% - A rengeteg fagyizási lehetőséget.
8% - A sok gondozott parkot.
14% - A nyugalmat, amit a város atmoszférája áraszt.
20% - Csak az számít, hogy igazán meleg legyen.
Összesen 1907 szavazat
Új hozzászólás