„A háború először a remény, hogy utána jobb lesz;
aztán az elvárás, hogy a másiknak rosszabb lesz;
aztán az elégedettség, hogy tényleg nem lett jobb neki;
s végül a meglepődés, hogy mindenkinek rosszabb lett."

Nézőként már az első pillanattól beszippant az események atmoszférája, Dogma-stílusú kézikamerás zaklatott felvételek, rohangáló egymást fedező katonák, élesített bombák, figyelő tekintetek, távvezérlők, és a visszafojtott néma csend. A bevezető bombafoszlányok után az A „békefenntartó" alakulat új tűzszerészt kap, William James (Jeremy Renner) őrnagy személyében, aki lazasággal, vakmerőséggel, szabályokat áthágva incselkedik a halállal, veszélybe sodorva ezzel társai életét, akiknek 38 napjuk van hátra a váltásig.

Három különböző személyiség, akik belső konfliktusaik ellenére próbálnak összetartani, hisz csakis egymásra vannak utalva. Az osztag naponta bombákat hatástalanít a háborús övezet kellős közepén. Jelenjük minden pillanata ajándék számukra, hisz egy vakmerő hiba, egy rosszul elvágott zsinór, egy figyelmetlenség, és az életükkel fizetnek. Számukra Bagdadban mindenki potenciális ellenség. A háború okozta mély gyógyíthatatlan seb pedig ott tátong mindegyikőjükbe. Lehetnek katonák, civilek, akik vagy testileg, vagy lelkileg de belerokkannak a háború borzalmaiba. Nincsenek személyes hátterek, nem tudjuk ki honnan jött, de ahogy belevetődnek Bagdad mocskos lerombolt utcáiba, viselkedésük, és tetteik elmondják nekünk, hogy kik is ezek az emberek, és milyen irányba szeretnének tartani. Ők is tudják, hogy a múlt lényegtelen, a jelenre kell megfeszülten koncentrálni, hogy az elképzelt kis jövő megvalósuljon.

A harc szenvedélye halálos függőséghez vezethet, mert a háború drog. Több feszültségponttal telített epizód pörög a szemünk előtt, a bevetéstől (belövéstől), az adrenalin szint növelésen (átélt euforián) át, a társadalomból való kivetettségig. Ez utóbbival a film szerencsére csak pár percig foglalkozik. (Hiszen ebben a témában legjobban sikerült vállalkozást, a dán Susenne Bier rendezésében készült Testvéred feleségét, illetve annak amerikai remake-jet, Tobey Maguire és Jake Gyllenhaal főszereplésével készült Testvéreket nehéz lenne legyőznie.)

A Bombák földjén nem ereszti el a nézőt a gyilkos valóságtól. Minden helyzet egy újabb feszültséggócot eredményez. Szereplőink minden egyes küldetésnél érzik a félre siklott vonat kerekeinek zakatolását az ütközés előtti pillanatokban, de ezek a pillanatok napok, hetek, vagy évek is lehetnek a belül utazók számára. És mi lélegzetvisszafojtva, tág pupillákkal figyelünk, hogy mi fog történni, mert eme film világában, pár klisét kivéve kiszámíthatatlanság uralkodik. A napok fogynak, a döntéshelyzetek pedig egyre csak halmozódnak.

A film atmoszférateremtő mélységét az operatőri munka és a vágás teremti meg. Emberi arcok, szemek, apró rezdülések, lélegzetek kerülnek az előtérben, miközben a háttérben ott az élettelen utca, ház, vagy sivatag tájképe. Robbanásra kész érzelmi töltetet, kapkodó lelki állapotot kifejező vágások, ahol minden egyes mozdulatnak, másodpercnek, döntéshelyzetnek életet-halált befolyásoló jelentősége van. Magába szippant a sivatag homokja, az utca bűze, a por fojtása, a visszafojtott hallgatás, a háttérből felsejlő ima hangjai. Egy jól felépített, társadalomkritikával fűszerezett, adrenalin gócokkal teli akciómozival van dolgunk, mely 6 Oscart (film, rendező, vágás, hang, forgatókönyv, és hangvágás) zsebelt be.

És, hogy a számos díjat megérdemelten kapta-e, azt döntse el mindenki maga, hisz a film szerdáig még megtekinthető a Savaria Filmszínházban. Egy biztos "a háború a legbonyolultabb eszköz arra, hogy ne oldjunk meg semmit."