- Mikor felkapcsolták a villanyt a moziteremben, csak ültünk a székünkben, pislogtunk, majd szinte egyszerre mind a ketten feltettük a kérdést: „na jó, akkor mit is tanultunk ebből?"

- Én hihetetlenül élveztem végig az Oppenheimert. Végre egy rendező vette a bátorságot, hogy ne mondjon ki igazságokat vagy igazságnak tűnő marhaságokat, hanem ott legyen az a hetvennégy kérdés, amire nincs válasz, viszont cipeled őket magaddal és nem engednek el. Igaz, a kritikusok egy része azt bizonygatta, egy filmet láttak az atombomba születéséről, és hát szerintük egy kicsit túl van dumálva, kicsit sok a három óra, kicsit sok esemény zsúfolódik benne össze. Ők a bemutató előtt megnézték valamilyen előzetes vetítésen a filmet, és nem jósoltak neki túl nagy sikert. Én meg a boldogságtól ájultan jöttem ki a moziteremből, miközben én sem voltam benne biztos, hogy ez siker lesz.

- De most már kijelenthetjük, hogy az lett?

- Most már tök egyértelmű. A múltkor megjegyezte nekem valaki, hogy a Barbie mekkora siker lett. Mondom,

nem az az elképesztő siker, mert százötvenmillió dolláros reklámbüdzsé mellett nem annyira meghökkentő a Barbie nézőszáma. Az viszont igen, hogy az Oppenheimer szerzői filmként durván feleannyi nézőt vonzott eddig be, mint a Barbie.

- És ezt az Oppenheimer nem annak köszönheti részben, hogy ez a furcsa árukapcsolás, a „Barbenheimer" bejött?

- De, ez is biztosan benne van.

- Egyáltalán hogy jutott ez eszükbe a marketingeseknek?

- Könnyen lehet, hogy ez egy baki volt, ami jól sült el. Eddig ugyanis az volt a filmforgalmazás egyik alapszabálya, hogy nem szabad egymásra ereszteni két sikerfilmnek szánt alkotást. Elkezdik játszani az egyik nagy durranást, majd rá egy hétre a következőt és így tovább. Itt viszont az történt, hogy a két film egymást kezdte el felhúzni. Ettől függetlenül a mozizás még mindig nagy bajban van. A Covid ürügyén hozott intézkedések az egész világon csúnya ütést vittek be a moziknak. Az volt a duma, hogy semmi baj, majd ha a korlátozásokat megszüntetik, minden visszaáll a régi kerékvágásba. Hát nem így történt. Ha egyszer belenyúlnak az életünkbe durva eszközökkel, utána már semmi nem lesz a régi. Ez azért is nagy kár, mert a mozi közös témát, közös tudást, kánont adhat, amiről lehet beszélgetni. Mert ezek nélkül mi a francról beszélgetünk?

Ha most azt mondanám nektek, van egy jó sorozat az Amazon Prime-on, beszélgessünk róla, lehet azt felelnétek, „áh, már fenn vagyok egy rakás streamingplatformon, arra már nem fizetek elő".

Könnyen lehet, hogy a „Barbenheimer"-jelenség egy jól elsült baki eredménye (Fotó: EPA/Rodrigo Jimenez)

- Nem arról van szó, hogy a streamingplatformok javára olvad a mozik látogatottsága, és ez a Covid nélkül is megtörtént volna, csak a járvány felgyorsította ezt a „természetes" folyamatot?

- Kétségtelen, hogy a mozik nézettsége folyamatos ereszkedésben volt már a Covid előtt is. A mozi drága szórakozás, ellentétben azzal, amikor alul semmiben, a söröddel, meg a ropiddal, nachosoddal otthon ülsz az ördög tudja mekkora képernyőd előtt, és ha nem tetszik, amit nézel, mész is át valami másra. A streamingplatformok viszont az eredetiséget minden formájában gyűlölik, nem tudnak vele mit kezdeni,

és mi van akkor, ha eljön az a fordulópont, hogy az emberek felismerik: „basszus, évek óta ugyanazt nézem!" Remélem, most épp itt tartunk.

- A mozi zuhanásában az is benne lehet, hogy nincsenek elég jó filmek. Hollywood az elmúlt másfél évtizedben alig tudott olyan filmeket produkálni, amikről az emberek beszéltek...

- Igen, ebben van igazság.

- ...most meg itt van hirtelen egyszerre kettő is, és tuti, hogy ebben a kávézóban - ahol épp ülünk - sem a mi asztalunk az egyetlen, amelyiknél ez a téma.

- Erre mérget vehetsz. Ezért is mondom, hogy itt most valami történt.

- De ami történt, az egy küszöbön álló változás előszele, vagy inkább egy „hiba", ami „becsúszott"?

- Hát, ez az, amit én sem tudok egyelőre. Ha „hiba", akkor ősszel minden újra a régi lesz, viszont annak baromi nagyok a kockázatai, hiszen a képregényfilmek, folytatások, előzménysztorik és társaik nem hozzák a várt eredményeket. Néhány évvel ezelőtt egy pár matematikus kidolgozott egy fura algoritmust. Kiszámolták, hogy mekkora zsizsegést kell kelteni a világhálón ahhoz, hogy egy film az első hétvégén jól teljesítsen. Nem olcsó, de működik. Viszont itt kötök vissza a Barbenheimer-jelenségre. Ha a film pocsék, akkor az első hétvége után a közbeszéd meggyilkolja, és a mozik leveszik a műsorukról. Ezért is volt mindenki óvatos a Barbie-nál és az Oppenheimernél az elején, mert az nem volt meglepő, hogy jó első hétvégét csináltak, de utána a közbeszéd is tovább keltette a hullámokat. Éppen ezért nagyon érdekes, hogy egyik filmet sem lehet csak úgy megnézni és aztán elengedni. Beszélünk róluk, próbáljuk kitalálni, hogy mit mondtak el nekünk.

Korábban az is egy axióma volt a filmiparban, hogy nem jó, ha a nézők gondolkodnak azon, mi volt a mondanivaló, bele kell verni a fejükbe. Légy olyan, mint a politikus, aki meg akarja mondani, miről mit kell gondolni. Most meg - ahogy mondtad - ülünk és pislogunk ezen a két filmen.

Baromira nem egyszerű eldönteni, hogy mit láttál, egyiknél sem.

- Viszont azt tapasztalom, hogy hiába élünk egy feszült világpolitikai helyzetben, ahol egy éve mindenki arról beszél, vajon megnyomja-e valaki a nukleáris indítógombot, az Oppenheimerrel kapcsolatos beszélgetésekben ez fel sem merül.

- Először is, amikor a rendező, Christopher Nolan elindította a film projektjét, még nem volt orosz-ukrán háború. Másodszor,

nem vagyok meggyőződve arról, hogy az atombomba a középponti kérdése ennek a filmnek.

Sokkal általánosabb dilemmákat boncolgat. Például, hogy miért felel a tudós. Van-e dolga a találmányával, miután feltalálta.

- Hasonló dilemmák merülnek fel a mesterséges intelligenciával kapcsolatban manapság, mint a filmben látottak. Nagyon okos emberek fejlesztik, miközben tudják, hogy óriási veszélyekkel jár, majd ugyanúgy nagyon okos emberek, tudósok kezdenek petíciókat írni, hogy le kellene valahogy lassítani ezt az egészet, és valamiféle nemzetközi szövetséget kellene létrehozni, ami azért felel, hogy a nagyhatalmak közösen tartsák kordában, ahelyett, hogy felhasználnák egymás ellen.

- A filmnek valóban ez az igazi aktualitása, és nem az atomháború vagy az atombomba gondolata. Az, hogy

öcsém, eleresztettetek valamit, kézben tartjátok-e? Meg lehet-e mondani, hogy mi lesz a sorsa? Szomorú szívvel kell megjegyeznem egyébként, hogy az atomcsendegyezmény még csak-csak lehetséges, de ChatGPT-egyezményre ne számítson senki!

A nukleáris fegyverek szabályozása mostanáig még feltérképezhető volt, most már nem. Amíg kétpólusú világrend volt, addig lehetett modellezni a dolgot. Na most, ha a két pólusból három lesz vagy még több, akkor senki se, valószínűleg még ez a mesterséges értelemnek nevezett robot sem tudja lemodellezni, hogy hol áll elő az egyensúly, és hol a legérzékenyebb pontja. Mondjuk az egyes számú tétel az, hogy egyáltalán nem tartom helyesnek, hogy ezeket a lehetőségeket ilyen vidáman és kedélyesen mérlegeljük. A kétpólusú egyensúlynak az volt az érdekessége, hogy lehet tüntetni az atomháború ellen, de nem érezted az atomháború közelségét.

- A filmnek van egy olyan rétege is, hogy a hollywoodi elit szemüvegén keresztül bemutatja a McCarthy-korszak túlkapásait. Az álomgyár a republikánus szenátor kiemelt célpontjai között volt, amivel nyilván szolgált pártpolitikai célokat, és végül sikerült is a közvéleményt a filmipar ellen hangolnia. Az akkori sérelmek még mindig kiérezhetők a filmből, miközben a Szovjetunió bűneit relativizáló nyugati társutasok felelősségének kérdése nem jelenik meg benne.

- Nem hiszem, hogy ez egy hollywoodi nézőpont, mert sokkal inkább arról szól az egész, hogy meglepően rövid idő alatt az amerikai közvéleményt miként sikerül átállítani. Tehát volt egy valóságos háború, ami véget ért, majd az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság új ellenségkép megalkotásán kezdett el munkálkodni. Átléptek egy új rezsimbe, és ennek az új rezsimnek központi feladata volt az elmék módosítása: „lásd az új ellenséget, kezdj el gyanakodni". Mi az ördög folyik itt!? Vége van a háborúnak, elvileg átlépünk egy békés prosperáló korszakba...

- Ehelyett kezdetét vette a hidegháború.

- A kérdés viszont úgy szól, hogy kell-e neked Amerika békés népét folyamatosan hergelned a vörös veszedelemmel szemben. A mai napig ott van azért a populáris kultúrában ez az elem, a vörös veszedelem. Hány olyan B mínusz kategóriás film készült, amelyik arról szólt, hogy a vörösök partra szállnak, lerohannak stb.

- Arról viszont nem B mínusz kategóriás filmek készültek, hogy a vörös veszedelem túl volt lihegve és embereket hurcoltak meg emiatt. Azok is a popkultúra részei. De arról ki tud, hogy a háború kitörésekor az amerikaiak nemes egyszerűséggel internálták az ország területén élő japánokat? Senki, a hollywoodi elit viszont kézenfekvő módon elmesélte a saját történetét a világnak: filmeket csinált róla.

- Voltak azért filmes kísérletek a túllihegett Japán-veszély elmesélésére is. Meg is buktak persze. Volt például egy tehetséges filmrendező, bizonyos Steven Spielberg. Csinált egy filmet, ami Meztelenek és bolondok címmel jelent meg magyarul. Gyilkos egy film. Úgy kezdődik, mint a Cápa, de még a zenéje is ugyanaz. Hajnal van, pára a tenger fölött, lány szalad le a parton, ledobálja a ruháit, de diszkrét a cucc, mert ugye a pára miatt nem sokat látni, úgyhogy nem kell sötét, mocskos pornográfiára gondolni. Szóval beveti magát a vízbe, és a víz egyszer csak elkezd habzani, a cápazene erősödik, és valami jön fel a víz alól. Egy japán tengeralattjáró. A periszkóp bukkan föl először, amit átkarol a lány, mint egy gigantikus falloszt. A tengeralattjáróban meg éppen nagy zavar van, fölkergetnek egy japán tengerészt, hogy felnyitva a csapóajtót, nézzen már körül. A japán tengerész kinéz, majd fölemeli a tekintetét, és a periszkóp tetejéről egy pucér női fenék tekint le rá. A tengerész erre azt mondja: „Hollywood!" (Nevetés) Aztán végül nem a véletlenül odatévedt japánok teszik tönkre a városkát, hanem az amerikaiak, félelmükben.

- Jó is, hogy szóba kerültek a fallikus szimbólumok... (Megint nevetés) ...mert itt van egy másik film, amiben szintén hemzsegnek, és történetesen az atombombával foglalkozik: a Dr. Strangelove. Na, azzal viszont Kubrick nem kérdéseket vet fel, mint Nolan az Oppenheimerrel, hanem a humor erejével ráijeszt az egész világra, mondván ebből az atomegyensúlyból még nagy baj lehet, csupán néhány hülye kell hozzá.

- Ahogy a végén a mi derék katonánk cowboykalapban az atombombán lovagol, az a szatíra leggyilkosabb megjelenése.

 

Kubrick egy kicsit európai módon nézi az egészet, és azt mondja, „ezek elmebetegek, mind egy szálig". Hogy az egymásnak feszülő két nagyhatalom a falánkságával, a hataloméhségével, a kivagyiságával, a férfiereje fitogtatásával életveszélyes az egész világra nézve.

A szatírában nem nagyon tudsz simogatni. Az Oppenheimer viszont nem szatíra. És ami jó, hogy nem is történelmi dráma a hagyományos értelemben. Nem úgy ereszt el a moziból, hogy ennek a súlyát kell cipelned, hanem úgy, hogy „de hát ember, ez most mi volt?!".

Ez egy csajokra vadászó, karizmatikus egyetemi oktató és feketelyuk-kutató - a fekete lyukat értsd, ahogy akarod - különös története? Vagy arról szól, hogy emberek hogyan sodródnak bele valamibe, amiről talán nem is tudják, hogy micsoda? Elhoztam egyébként a vetítésen írt jegyzeteimet, rájuk nézek és azt látom, hogy szinte lehetetlen szétszálazni a történetet. De ez nem baj.

 

- Azért próbáljuk meg megragadni az egyik szálat. A magyar tudósokat. Azt gondolnánk, hogy Teller Ede és Szilárd Leó szerepe két külön szál, de valójában párban állnak. Ők jelenítik meg a tudós közéleti szerepfelfogásának két végpontját, így kerülhet Oppenheimer középre. Szilárd úgy van beállítva, mint egy naiv ultrapacifista, míg Teller a harcias héja, aki azt mondja, folytatni kell a bombaprojektet, ahogy csak a csövön kifér. Ha a szovjeteknek is van nagy bombája, nekünk legyen még nagyobb, hadd csinálják össze magukat a ruszkik. Teller egyébként végig ugyanazt mondja, és elég világos az álláspontja, míg Oppenheimeren nehezen tudunk kiigazodni. És ez Tellert rettenetesen irritálja is.

- Sok oka lehet annak, hogy Teller és Oppenheimer viszonya így alakult. Benne lehet a gőg, benne lehet az, hogy ők másképp gondolkodnak az egészről, a fúziós bomba kérdéséről, arról, hogy mitől lesz a világ - és persze Amerika - biztonságban. Tegyük hozzá, hogy mindez 2023-ban azért nagyon izgalmas, mert ma már azon gondolkodunk, vajon a fúziós energiával megoldható-e a világ problémája.

Őrült ellentmondásos, hogy Teller szuperbombájával elpusztíthatod az egész világot, míg az alapelvével meg is mentheted azt.

És hogy mindennek így kellett-e történnie? Nos, a film ezzel is foglalkozik.

- Ez miben nyilvánul meg?

- Kérdés, hogy ami megtörtént, amit láttunk, determinisztikus folyamatok eredménye-e. Tehát szükségszerűségek vezérelték-e a történelmet, a döntéseket? Az Oppenheimer azért baromi érdekes, mert nem szükségszerűségről beszél, hanem megmutatja azokat a banális, mindennapi történéseket, amiken háborúk dőlhetnek el. Ilyen például az, amikor arról beszélgetnek egy bizottságban, hova kell ledobni a bombát. Kiotóra nem lehet, mert valami fejes ott volt nászúton a feleségével, és nagyon szerették. Na most ez olyan, mintha csak egy vicc lenne, de mi van akkor, hogyha ezek a sorsdöntések nem feltétlenül logikus, determinisztikus, logikusan levezethető módon születnek, hanem sztochasztikus folyamatok eredményeként, fura valószínűségi elemek mentén.

Ha megnézzük a filmet, úgy fogjuk érezni, hogy a Manhattan-terv olyan volt, mint az időjárás.

Túl sok tényezője volt ahhoz, hogy egyértelműen lehessen látni, mi miért történt.

- A kiszámíthatatlanságot épp a bőrünkön érezzük ezen a szép őszi napon, augusztusban.

- Na, igen (nevet). A másik ilyen, hogy miért éppen Los Alamosra esett a választás. Miért pont ott kellett volna felépíteni a projekt központját? Jah! Mert Oppenheimer gyerekkora óta szeret arrafelé lovagolgatni.

- Itt álljunk meg egy pillanatra! A woke szempontok érvényesülését egyáltalán nem lehet tetten érni a filmben. Egyetlenegy helyen bukkan fel az amerikai kisebbségek említése. Amikor Los Alamosban bejárják a terepet, és Oppenheimer elmondja, hogy itt nem fognak zavarni senkit, bár hozzáteszi, van egy régi indiántemető a környéken. Ez pedig senkit nem hat meg, magát Oppenheimert sem.

- Nolan erre az egész woke-ra magasról tesz. Nem is vagyok biztos benne, hogy kap majd díjat a film.

- De valamiért mégis belekerült a filmbe ez a fél mondat. Ha nem érdekli, ki is hagyhatta volna.

- Üzenetértéke lehet. Például az, hogy vannak kis ügyek meg nagy ügyek.

Olyan világban élünk 2023-ban, amiben a kis ügyek elképesztő nemzetközi botrányokat tudnak kavarni, és egyre kevésbé tudod megmondani, hogy melyek a nagy ügyek.

Épp most jelent meg az Amazon Prime-on az Elveszett próféciák második évada. A sorozat a világ egyik legviccesebb regényén alapszik. Az alaphelyzet a történetben az, hogy a Földön már az idők kezdete óta egy idedelegált angyal és egy démon tevékenykedik, de valamilyen okból lent meg fent is az a döntés születik, hogy eljött a végső harc ideje. Ebből ugye már érezhető, hogy a sztori egy nagy ügyről szól és nem kis ügyekről.

Aztán a második évadban hirtelen az egy téma lesz, hogy a hanglemezboltot vezető lány és a kávézót vezető lány hogyan szeretnek egymásba. Hát mondom, nagyon áramvonalas, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez a tét nekem elegendő lesz, hogy a sorozat végéig bírjam.

De összesen hat rész, majd valahogy átszenvedem magam ezen. Aztán amikor a végén a démon és az angyal - mindketten férfinak tűnnek - csókban forr össze, akkor azt mondtam, hogy elmentek ti a k...rva anyátokba. Mert így egyszerre csak elveszett az a gondolat, hogy a jó és a rossz küzdelmét néztem eddig.

- Ahogy elmesélted, nekem ez úgy hangzik, mint két férfi története, akik azzal próbálják elnyomni homoszexualitásukat és a másik iránt érzett vonzalmat, hogy állandóan harcolnak egymással, majd a végén elfogadják a helyzetet, és ezzel megszűnik a világ összes bajának forrása.

- Elég pontosan összefoglaltad. Lehet egyébként jó filmet csinálni erről a kérdésről, van is ilyen, de ne mutassák fel úgy, mint világproblémát, mert nem az. Abban a minutumban - visszakanyarodva az Oppenheimerre -, amint a személyes vagy maroknyi embert érintő probléma fontosabbá válik, mint a bomba elkészítése, kimondhatjuk, hogy elég nagy zűr van.

„Nolan erre az egész woke-ra magasról tesz. Nem is vagyok biztos benne, hogy kap majd díjat a film" - Réz András filmesztéta a 48 perc - Házigazda: Lánczi Tamás című műsorban (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)

- A film azt is bemutatja - erre már te is utaltál -, hogy Oppenheimer nem kimondottan volt hűséges a feleségéhez. Ráadásul mindezt Nolan úgy mutatja be, hogy nem ítélkezik, nem süti rá a bélyeget a főszereplőjére, aztán azt is láthatjuk, ahogy a nő - aki maga sem tökéletes - mint „rendes feleség" mindent igyekszik eltűrni a férjének, hogy az elérje a céljait.

- Hálás vagyok Nolannek, hogy nem dönti el ezt a kérdést sem, hanem azt mondja, „elmesélek egy meglehetősen bonyolult történetet, a te dolgod, hogy milyen jelentéseket tulajdonítasz neki". Ha feminista lennék, akkor biztos, hogy ezt a szálat sokkal erősebb nagyításban szemlélném. Viszont mikor született utoljára olyan film, amelyik fölkínálta a lehetőséget, hogy azzal foglalkozz benne, amivel te akarsz. Ha téged a történelem érdekel, foglalkozz azzal. Ha a tudós felelőssége érdekel, akkor azzal. Téged a lelkiismeret kérdése foglalkoztat? Ám legyen, az is benne van.

Kaptunk egy olyan filmet, amely szinte percenként dob be új gondolatokat, és semmit nem dönt el helyetted.

Ilyen nagyon rég fordult elő. Persze, mert mindenki azon a cinikus állásponton van, hogy a néző ostoba, magától csak szarokat néz, szóval inkább mindent a szájába kell rágni. Mi van akkor, ha ez még sincs így? Mi lenne, ha visszatérnénk egy olyan világba, ahol a néző dönthet?

- A feminizmus annyiban jelenik meg talán, hogy amikor elkezdődik Oppenheimer kicsinálása a háború után, akkor hagyományos értelemben a felesége az, aki férfiasan, harciasan reagál a dologra, míg a főszereplő inkább passzív.

- Aztán ott van a szerető karaktere, aki inkább hedonisztikus viszonyban van a pasival. Élvezik egymást. Intenzív az együttléte a feleségével is, de abban a kapcsolatban sokkal több a tudatosság. És valóban, belép az a kérdés is, hogy ott van az a Los Alamos-i közösség, amibe be kell illeszkedni, és amelynek tagjai közül sokan feladják az életüket a nagy cél érdekében - a kis ügyek és a nagy ügyek, ugye itt is -, és ne felejtsük el, hogy

a feleség egy tanult, modern nő, aki lemond az önmegvalósításról. Nem mosolyogva teszi mindezt, de a rendező nem hagy kétséget afelől, hogy a nő tudja, mi a tét.

„Őrült ellentmondásos, hogy Teller szuperbombájával elpusztíthatod az egész világot, míg az alapelvével meg is mentheted azt" - Az Egyesült Államok csendes-óceáni kísérleti területén, a Marshall-szigeteken, 1952 őszén felrobbantott első, kísérleti hidrogénbomba gomba alakú felhője. A felvételt a detonáció helyszínétől mintegy 50 mérföld távolságból, kb. 4000 méteres magasságból készítették (Fotó: MTI/UN)

- Néhány éve megjelent egy film, ami szintén az atombomba, a hidegháborús szembenállás és az elrettentés kérdésével foglalkozik. A vörös ügynök - ez volt a címe. Abban a filmben a főszereplő minden morális aggály nélkül atomtitkokat szolgáltat ki a szovjeteknek. Az Oppenheimerben viszont nagyon világosan meghúzzák a hazaárulás határát, amit a főhős nem is hajlandó átlépni.

- Nem bizony, Oppenheimer személyében egy igazi hazafit látunk, bármily fura, ő nem egy úgynevezett „nemzetközi tudós". Végig az Egyesült Államok érdekeit tartja szem előtt, és persze azt mondja, hogy az megegyezhet a világ érdekével is. A hatalomiparosok, akik kicsinálják, miután már nincsen rá szükségük, viszont nem így gondolják.

- A hatalomiparosok azért azóta már rájöttek arra, mekkora lehetőséget rejt magában a gondolat, hogy a világ érdeke Amerika érdeke. Csak kreatívan kell értelmezni ezt a tételt, ügyesen forgatni.

- Gondolj bele, itt állunk 2023-ban, és mit látunk?

Zajlik az orosz-ukrán háború, túl vagyunk a Covid-hisztérián, vagyis nagyon remélem, hogy végre túl vagyunk rajta, és ha visszatekintünk, csak nagyon kevesen voltak elég bátrak ahhoz, hogy föltegyék a kérdést, valójában mekkora a veszély, mekkora a kockázat, és végképp nem voltak olyan szemérmetlen, kétkedő dögök, akik megkérdezték volna, hogy ez kinek jó.

Magyarán, miközben a világ elszenved valamit, amiből nem olyan egyszerű kijönni - sőt most már látjuk, hogy soha nem is fogunk belőle kijönni -, hogyan van az, hogy ennek lettek haszonélvezői? Hogyan van az, hogy elképesztő profitok termelődnek? Hogyan lett hirtelen harminc új dollármilliárdos nem egészen egy év alatt Kínában? Mi az, hogy 2023-ban a Pfizer jajongva bejelenti, hogy sajnos a profitja durván visszaesett. Erre józan hétköznapi emberként azt mondod, hogy de hát öcsém, ti már kivettétek a pénzeteket ebből a buliból, most nem kéne olyan hangosan jajongani. Ezeket a kérdéseket nem tette föl senki, mint ahogy az a kérdés is eretnekség, hogy a jelenlegi furcsa, kritikus és kiszámíthatatlan helyzetnek ki a haszonélvezője.

- Akkor legyünk egy kicsit szemérmetlen, kétkedő dögök a filmmel kapcsolatban! Az Oppenheimer azért valahol mégiscsak az amerikai soft power szolgálólánya, nem?

- A szolgálólányt nagyon erős kifejezésnek érzem, de a felvetésnek van alapja. Inkább azt mondanám, hogy a film tégla ebben a falban. Az Oppenheimert ugyanis átjárja a gondolat, hogy minden aljasság és hiba ellenére, amit bemutat, az USA azért mégiscsak egy szabad ország.