Hasonló anyagokból alkották portékáikat a kötélverők és a kárpitosok, majd a nyomtatás elterjedése után pedig a könyvkötők és a nyomdászok is.

Sok mesterség dolgozott fával és készített tárgyakat, közöttük a faragó, vagyis az ács, amelyből kivált az asztalos mesterség. De a fa megmunkálása volt a bognár (kerékgyártó) és később a szekérkészítők feladata is.

A fennmaradt történelmi iratok szerint a szíjgyártók már a honfoglalás idején is kiváló minőségű öveket és szíjakat készítettek. A szíjgyártó szavunkat, már 1322-ben is használták, mint helynevet.

A nyeregkészítők első tárgyi emléke is a honfoglalás korából való

A nyeregkészítő szót először 1359-ben írták le, és ekkor már a varga mesterség is ismert volt, ők a bőr kikészítésével és lábbelik készítésével foglalkoztak. De bőrrel dolgoztak a tímárok és a szűcsök is.

Az első valódi céhek a legkorábban iparosodó vidékeken, Flandriában és Észak-Itáliában jöttek létre a XI. század végén.

„A céh biztonságot nyújtott tagjainak, mert a verseny kizárásával áruinak biztos piacot garantált. A céhnek lehetett közös vagyona, pénzüket és irataikat díszes ládában őrizték. A céhtagoknak szigorú vallási és erkölcsi szabályok szerint kellett élniük, ennek megszegőit a céhmesterek megbüntették. A céhek fontos feladatot kaptak a város védelmében, tagjainak veszély esetén a városfal egy megjelölt helyén kellett helytállniuk."

László Gyula, régész-történész 1944-ben írta: „Csaknem bizonyos, hogy első fazekasaink, a (gölöncsérek) avar és szláv mesteremberek voltak".

Az agyag egyik legrégebbi felhasználása és az edények elkészítése a fazekasok dolga volt. Valamikor a tetőfedők is agyaggal dolgoztak, mint ahogy a cserépkészítők is.

Az őskorban az edényeket kizárólag szabad kézzel alakították. A fazekas korongot, Mezopotámiában, Egyiptomban már jóval időszámításunk előtt is használták.

A fazekasságot eleinte a hűbéri birtokok mesterember-szolgái végezték, később pedig kizárólag a céhekbe tömörült kereskedelmi tevékenységet űző mesterek.

István királyunk 1015-körül között adományozta a Veszprém-völgyi görög apácáknak Gerencsér-pusztát, amelyet fazekas-községként említenek a krónikák. A fazekas mesterséget bizonyító tárgyak sokasága került elő korabeli sírok, fazék formájú sírkerámiák, egyszerű fazék és cserépbográcsok vagy agyagüstök töredékei is.

Csákvár volt a Dunántúl legjelentősebb központja

A fazekas mesterség fénykorában, közel kétszáz önálló mester forgatta a fazekas korongot műhelyében. A két világháború háború közötti régészeti munkákból tudható, hogy a letelepedő magyarság az előttük itt élő avarság és a szláv lakosság által készített edényeket használta, és később a szlávoktól tanulták a mesterséget. A Vértes hegység lábánál, Csákváron már a XVIII. századtól formálták az edényeket kiváló tűzálló agyagból a fazekasok. Ezután megjelent a fajansz és porcelángyártás, ami a fazekas termékeket visszaszorította.

Az első kőművesek munkáját még őrzik az I. István királyunk korában felépített egyházi épületek

Már az Árpád-korban országszerte emeltek kőművesmunkával falusi egyházi épületeket, ritkábban világi célúakat is. Házépítéshez valamilyen szinten, minden közrendű felnőttnek értenie kellett.
A Dunántúl nagy részén egységes stílusban építették újjá a falvakat és kőműves-központokat alakítottak ki. Távoli vidékeken is ismertek voltak a bátaszéki, brassói, csángó, torockói és Kőszeg környéki kőművesek. A kőművesmesterek a XVIII. század végéig stílusokhoz igazodva, a népművészeti ízlésvilág szerint készítették épületeiket.

Magyarországon az ötvösség a legrégebbi időktől elterjedt, különösen a templomok díszítésében

Az ásatások közben előkerült honfoglalás-kori tarsolylemezek is bizonyítják ötvöseink mesterségbeli tudását.
Már az Árpád-korabeli oklevelekben is találkozunk székesegyházak és monostorok körül megtelepedett iparos nép soraiban aranyművesekkel. Kolozsvárról az 1473-ik esztendőből fönnmaradtak a céh-szabályok.

A zománctechnika kifejlesztésében a középkori magyar ötvösség olyan eredményeket ért el, hogy Európában az élen járt. A magyar ötvösöknek messze földön jó hírük volt, mindenhol szívesen látták őket.

A kovácsmesterségről már a bronzkorból is maradtak fenn tárgyak

Később ebből alakult ki a lakatosok mestersége, amelyről annyit tudunk, hogy a mesterségnevet először 1424-ben használták. A középkorban, ezek mellett a rézművesek és bronzművesek is jellegzetes mesterségei voltak a korszaknak.

Az egyik legősibb mesterség a molnároké, már i.e. 1500-ban használtak malomköveket a magvak szétzúzására

A molnár mesterségről vízimalmok megjelenésétől beszélhetünk. Magyarországon 1075-ben, már ismerték a malom szót. Őseink ekkor még javarészt kásán éltek, később jött a lepény, majd csak ezek után a kenyér.

Később a sütemények is elterjedőben voltak, melyeknek elődjei a kelesztett cipók voltak. A németektől tanultuk, a XIV. században a zsemlye, a perec és a kifli készítését.

1489-ben pedig már magyar kenyeret is emlegetnek a források, melyet korpakovásszal dagasztottak. Érdekesség, hogy a krónikák szerint Mátyás és Beatrix lakodalmán (1476) az ünnepi asztalt aranyos cukorból készült „kert" díszítette.

Mesterségek közé sorolhatók bizonyos szolgáltatások is

A postásság is ősi foglalkozás, hiszen Mátyás király korában az addig is létező lovas futár intézményt személyszállító kocsi-szolgálattal is bővítették. De régi mesterség a kalmároké (utazó kereskedő) is. A borbélyok műhelyei később, a 13. században jelentek meg a városainkban. Az először Németországban indult fogadós-mesterség, a XIII. században kezdett Magyarországon elterjedni, és az első hiteles adatunk az esztergomi „Kopasznak nevezett Péter fogadót" említi (1279).

Mára már sok mesterség megszűnt

Néhány közülük: Pákász, aki a rétből, mocsárvidékből szerezte jövedelmét. A lápok lecsapolása után eltűnt az ezerszínű vízi világ, az ötvenes évek végére ez az ősi foglalkozás teljesen eltűnt. Vándorüvegesek, akik jártak faluról-falura, és a hátukon cipelt táblákból kivágott darabokkal beüvegezték a parasztházak kitört vagy frissen készült ablakait. De még most is, több mint fél évszázaddal az utolsó vándorüveges eltűnése után is mondogatjuk, ha baj ér: "Úgy kellett ez nékem, mint üveges tótnak a hanyatt esés!"

Eltűnt többek között a vándorköszörűs, a drótostót, a ridegpásztorok,  a kintornás, a vándormozis, a jeges, a vándorórás, a lámpagyújtó és még sok más mesterség...

Kiemelt képen: Hottó, 1963. július 10. Sós Antal kovácsmester műhelyében. MTI Fotó: Lajos György