Francia túlsúly – a Lamantin Jazz Fesztivál csütörtöki napja

Képgaléria megtekintése2010.06.27. - 00:15 | Vidaotone - Fotók: Mesits Katalin

Francia túlsúly –  a Lamantin Jazz Fesztivál csütörtöki napja

Úgy hozta a kicsit irányított sorsolásunk, hogy a jazzfesztivál ötödik napját kaptuk meg, ahol is kipécéztük magunknak konkrétan az egész line-upot, különös tekintettel az utolsóként fellépő gallföldi Ozone SM Trio-ra. Nem bántuk meg a napválasztást, nem csak a koncertek minősége, hanem azok különbözősége okán sem, ráadásul több szálon futottak az események a háttérben, pláne miután feltűnt egy felettébb titokzatosnak bizonyuló táska, és annak még titokzatosabbnak tűnő gazdája.

HIRDETÉS

Egyből elnézést is kérünk mindenkitől, aki koncertbeszámolóra számít, ez most nem az lesz, vagyis csak kicsit. Mint azt a neve is mondja, a jámbor tengeri furcsácska lényről elnevezett jazzügyi hét egy fesztivál. Ez a szó pedig magában hordoz sok mindent, - igaz mostanában kicsit elcsépeltnek tűnik -, mostanra a fesztiválok országa vagyunk, legalábbis ezen a környéken mindenképp visszük a prímet. Szombathely az idei évtől már jelentős kortárs-zenei fesztivál-városnak is titulálható lehetne, hisz a Mediawave ideköltözésével már három többnapos, rétegzeneinek mondható esemény házigazdája. Ebből mindhárom már komoly nevet szerzett rég, és nem csak idehaza. A Lamantin jazz ráadásul egy olyan minőséget kínál, amire mostanság vidéken nem nagyon van értő és befogadó tábor, nálunk alakul már. Közönség akad szépen, de az izgatott zsongás és pezsgés nem jellemző még annyira rá. Mindennek ellenére megvan a maga sajátságos arculata, ami egyáltalában nem ráncos, épp ellenkezőleg, teljesen frissnek tűnik, mégpedig attól, hogy az Improvizációs Műhely szép számú fiatalt vonz. Teli a város hangszertokkal közlekedő emberekkel, és ez már önmagában is üdítő látvány. Szerencsére mindig akad olyan kis klub, amely jó gazdája tud lenni a stílusnak, és ezen az estén igyekeztünk eltekinteni a főtéri sátor lététől is, és ez kisebb-nagyobb sikerrel össze is jött. A városunkból induló Grencsó István és zenésztársai ezesti élménykedését lecsúsztuk sajnos, azonban hiteles információkra támaszkodva kijelenthetjük, hogy hozták a papírformát, mint ahogy mindig.

Nem maradtunk le azonban az őket követő Szőke Nikoletta Quartet, és a már nevesített francia formáció koncertjéről. Ha lehet ezt mondani, így jártunk a legjobban, mivel a két műsor különbözősége okán rengeteg dolog kiderült számunkra. Először is az, hogy még mindig jobb a hátsó traktusban diskurálva, barátkozva, közösködve befogadni olyan dolgokat, ami nem pont kimondottan nekünk szólnak, pontosabban nekünk is, csak nem minden közülük. A jazz alapvetése - pláne a számunkra érdekesé - az, ami minden zenénél is, legyen más, mint a többi. Ebben a műfajban illik tudni mindent a hangokról, skálákról-akkordokról, ritmusokról, a technikákról, tehát magáról a zené(lés)ről. Itt nem az dönt, hogy ki játszik jól, hisz mindenki tud mindent a hangszerén, itt az számít, hogy mennyit ad ki magából a zenész, meg persze a tagok közös húron pendülése. Szőke Nikoletta nem véletlenül nyerte meg a 2005-ös Montreaux-i jazzfesztivál több díját is, a világ bármelyik úri szalonjában megállná a helyét, és vélhetően meg is állja. Nem véletlenül írtuk ezt a szót, ugyanis ez a formáció tökéletesen példázza azt, amiért sokan - sőt a laikusok nagy része - eleve úgy állnak a jazz-hez ahogy. Sok mindenben igazuk is van az eleve elutasítóknak is, hisz a mai állás szerint, tényleg kicsit olyan fíling lengi be a stílust - bár szerintünk csak jobbára idehaza -, mint akár az operabált. Az urak kiváltsága, egy olyan valami ahol nem kell az egyszerű néppel keveredni, el lehetnek magukban a résztvevők. A legtöbb esetben az átlagosnál drágábbak a jegyárak, és a klubok is a sokcsillagos kategóriájúak, ehhez passzoló árakkal. A jazz tehát nem olcsó mulatság, legalábbis nincs azzá téve, általában. Viszont figyelembe kell venni azt is, hogy ha azt olvassuk egy plakáton, hogy jazz, akkor az eleve egyfajta minőséget is jelent, ugyanis vagy nagyon tanult, jobb esetben pedig erre született zenészek játsszák. Eredendően jól szólnak a kezekben a hangszerek, hisz uralják őket teljes mértékben, vagy épp szimbiózisban élnek gazdáikkal. A Szőke Nikoletta Quartet minden zenésze saját testrészeként használja a zenei eszközeit. Az énekesnő maga az ének. Tökéletes koncertet adtak, túl tökéletest. A sátor hátsó részében "összeverődött" színes és vidám társaság egyik tagja történetesen az egyik legtehetségesebb zenész volt akit ez a város eddig magáénak tudhatott - pedig azért jó pár jó hangszerest fel tudnánk sorolni -, minden esetben figyelünk a véleményére, és általában osztjuk is azt. Ő fogalmazta meg azt a gondolatsort, amin végül is végigmegyünk épp. Szakcsi Lakatos Róbert zongora, Barcza Horváth József nagybőgő, Mohai András dob, Szőke Nikoletta ének. Illusztris társaság és nevükhöz méltóan zenéltek együtt, épp úgy, mint rengeteg hasonló zenekar a világon. Egy darabig figyeli az ember és hallgatja, aztán egyre többet figyel mellé, keres mellék-, vagy épp főfoglalatosságot. A zene ottmarad szórakoztatni, alákísérni, vagy épp témának. Olyan volt, mint egy deja vu, ezt már átéltük egyszer valahol, vagy többször is. Az a zene volt, amire mindenki egyből gondol, ha kimondjuk a jazz szót. Se több, se kevesebb, és ez oda és akkor elég is volt bőven.

Az addig is teltházközeli esemény legsűrűbb percei a Párizsban bejegyzett, háromnemzetiségű Ozone SM Trio kezdésekor voltak. Az előbbi középfinom társalgási jazz elindította a zsongást, ahogy elültek hangjai, erősen felfokozott várakozás előzte meg a francia-spanyol-magyar hármas kezdését. A kortárs Párizsi jazz meghatározó alakjai, tehát biztos volt, hogy valami teljesen más következik. Így is lett, mégpedig a javából. Itt pedig jön az a tény, hogy a zenéről beszélni lehet sokat, nem biztos az sem hogy kell, és van olyan is, amikor nem lehet leírni azt, amit hallottunk, láttunk és érzékeltünk. Egy őrült zseni szaxofonos, Christophe Monniot zenei dimenzió-ugrálásai testesültek hangképekbe, persze absztraktokba jórészt. Szinte egyszerre fogalmazódott meg az első darab közepén többünkben, hogy vajon hányan maradunk a végére. A zene ugyanis a mondjuk így "nehezebben befogadható" besorolás alá esik, ha nem is túl mélyre. A végére bizony csalódtunk ismét, méghozzá kellemesen, hisz legalább a kétharmad kitartott az utolsó hangokig, mi több, hangosan követelte a ráadást. Ez első sorban a szaxofonos frontembernek köszönhető, hisz szinte vibrált a színpadon, és élményszámba menő újításokkal operált végig. Nálunk a nagy i-re a nagy pontot az tette fel, amikor nekiállt nagybőgőt énekelni. Nem basszust, nagybőgőt, tisztán és világosan. Nem ijedtek meg az elektronikától sem, és mind Spányi Emil zongorista, mind pedig John Quitzke dobos is hozzátette magát és a magáét az élményhez.

Az amúgy is folyamatosan fokozódó hangulatmutatói ugrást elsősorban ők okozták, néhol vigyorogtató, néhol súlyosan elképesztő, de mindenképp pozitív üzenetűen és mozgalmasan, izgalmas zenével varázsoltak. Az ember pár percig követi, aztán jön tőle egy olyan gondolat, amit azonnal meg kell osztani valakivel, még akkor is, ha ezzel elhalasztunk a továbbiakból valamennyit. Megy az egymás szavába vágós gegelés, majd újra a színpad a cél, és pár perc múlva elölről az egész. Amíg a koncert tart, utána meg pláne. Nem beszélve arról, hogy a közösségi élmény legalább annyira a feladata egy ilyen fesztiválnak, mint az oktatás és népművelés is akár, azt kell, mondjuk, ez az este ritka jóra sikeredett számunkra, szinte párját ritkítóra. Az pedig, hogy ezt miért érezzük pár nappal utána is így, nem a megmagyarázható kategória. A jó időben jó helyen esete realizálódott, jó emberekkel - legalábbis szórakoztatóakkal, mind a színpadon, mind a környezetünkben. A hangulat tetőre hágása akkor következett be, amikor egy kopasz, szakállas fickó - állítólag a WSSZ színésze, de mi ennek nem dőlünk be -, megjelent egy táskával. Hatásszünet. Pontosan ez történt ugyanis, ahogy elvonult előttünk a teljesen jellegtelen homokbarna táska, már tudtuk, hogy innentől minden más lesz. Amikor pedig elhangzott a figyelmeztetés, miszerint "vigyázzatok, ebben bármi lehet", elszabadult a verbális armageddon. A legdurvább találgatások közepette faggatózott mindenki, hogy ugyan már mi van a sportos jellegtelenségben. A válasz - legalábbis per pillanat - nem ismert, az egyik népszerű verzió szerint a trió által a lelkekből kiüldözött rossz szellemeket gyűjti be a titokzatos éji ember a táskába, mely igazából belülről olyan, mint a mindenség, végtelen. Ezt és a többi feltevésünk is cáfolni látszott az a megrendítő eseménysor, melynek során az univerzum mélyéről előbukkant a világ legnagyobb mignon-ja. Ráadásul rózsaszín, tehát puncsos. Innentől biztossá vált, hogy a francia kapcsolat nem lehet véletlen. A színpadon zenélő nemzetközi banda, a franciás szakállú titkos táskás ember, illetve a francia válogatott búcsúja a vb-ről nyilvánvalóan befészkelte magát mindannyiunkba, ez több mint véletlen együttállás. Sajnos ennél többet nem árulhatunk el a jövő évi Lamantin fesztiválig erről, ugyanis nyomozati szakaszban vagyunk.

Több vidám társaság indult meg a koncertek után az Óperint utca felé, ahol is a mindennapi jammelések aznapi futamai indultak sorsukra. Mi magunk épp csak beleszippantottunk a hangok kertjének illatfelhőibe, csütörtökön és szombathelyen ezek az érzetek sajnos nagyon ritkán álltak eddig össze. Pedig meg tudnánk szokni az örök mosolyt, sőt értékelni is.

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás