Az a 600-800 kilométernyi "földrajzi hátrány" épp elég ahhoz, hogy a fentiekre magyarázatul szolgáljon. Tudták ezt Bobanék is, mert eljöttek egy szép hodály sportcsarnokba, ahol kaptak az arcukba piros és sárga fényeket, és amúgy középtempósan belekezdtek. Fényvető pásztázott a kisuvickolt rezeseken, a banda pedig precízen nyomta a balkáni etnót, mintha nagykönyvből olvasná. Semmi spontán virga, semmi "ördögbújtabőrömbe" jellegű elkalézolás - ez a zene már európai hallgatóságra harmonizált, színpadképes produkció. Tegyük gyorsan hozzá - visszautalva újra a Kusturica-filmekre, például a Cigányok idejére vagy az Underground-ra - nem forgószínpadképes.

Evidens, hogy ennek a zenének nem a hatalmas belső tér, a közönségtől való többméternyi távolság a terepe. Kell a testközel, a lehellet érzete, a szemek csillogó fénye, kell az együttlüktetés a zenészekkel, ahogy az a tavalyi Savaria Karneválon adott volt. Húsz méterről, kakasülőn ülve ez nem működik. Még az arcmimikát sem látni onnan, azt, ahogy a zenészek a zene sodrában egymásra kacsintanak. Már ha tesznek ilyet, mert a kontroll és a fegyelem, amit egyébként a színpad megkövetel, már rendesen fékezi a lélek zsigeri rezdüléseit.

Marko Markovic "fújta" a prímet a Sportházban megrendezett koncerten

Az est folyamán Marko vitte a prímet, Boban inkább az "öreg rutin" figuráját hozta. A közönség először a Macska-jaj betétdalára, a Bubamarára éledezett, de arra rendesen beindult. Erre már "megeredtek" a lábak és a nyelvi korlátok is ledöltek, hallás alapján szólt a "Djindji rindji Bubamaru ciknije, shuzhije ajde more kor romesa". Markovicék fújtak még pár közismert balkáni cocek-et, majd a koncert felénél színpadra lépett egy "ördögi angyal", Rúzsa Magdi. A koncert összképe annyiban változott általa, hogy színesebb lett a tiszta énekhangtól, és egy cigány kesergőt hallgatva először érezhettünk borzongást az este folyamán: Goran Bregovic szerzeménye, egyben Magdi Megasztáros áttörése, az Ederlezi szólt szívbemarkolóan.

Aki figyelemmel kiséri a világzenei szcéna történéseit, és kicsit is otthonosan mozog a balkáni rezesbandák zenei olvasztótégelye körül (pl. Kocani Orkestar, Fanfare Ciocarlia, Fanfara Tirana) annak számára köztudomású, hogy jelenleg a Boban Markovic Orkestar a legkeresettebb szerbiai rezesbanda: klubokban, színházakban és hangversenytermekben adott koncertjeiknek, fesztiválsikereiknek, filmzenéiknek és lemezeiknek köszönhetően egész Európában óriási népszerűségnek örvendenek. Nagyságukat elismerendő, a Herald Times állításával sem lehet és nem is kell vitatkozni, mert őrzünk a szombathelyi koncertről is olyan momentumokat, amik erősítik az egyébként tökéletes szinopszist: „van zene, ami a fejnek szól; van, ami a lábnak; és van, ami a szívnek. A Boban & Marko Marković Orkestar az egész testnek szóló zenét játszik." Egészítsük ezt még ki azzal, hogy a balkáni roma és délszláv folklórból eredő dallamok, és kiváltképp a zaklatott ritmusok alapból sok-sok emberben megmozdítanak valami egészen elemi, mélyről jövő érzést, ami leginkább a heves tánckényszerben érhető tetten. Ez az, ami ezen az estén és ebben a közegben visszafogottabban köszönt vissza.

De térjünk vissza a címhez: orvosság ez, persze, balkáni lélekmelengetés, csak kicsit kommerszebb attitűddel. Ha ennek ellenére mégis hiányérzet maradt volna bárkiben a koncert után, az gyorsan klikkeljen ide, mert ez az orvosság azonnal hat! Bármilyen macskajajra!