- Fecsegő kulisszák - kellemes meglepetés volt számomra, hogy végre mély, komoly és mégis szórakoztató tartalom érhető el az egyik legnagyobb közösségi oldalon, ahol ezzel a címmel mesél el lebilincselő történetet a színházi világról. Mi indította arra, hogy a nagy sikerű könyveként is megjelent, színfalak mögötti pletykákat ily módon is közzétegye? Talán még a Covid-időszak?

- Valóban, még a Covid-időszakban indult el ez a sorozat. Eredetileg nem volt Facebook-oldalam, mint sok idős, hibás gyakorlatot követő kortársamnak, nem is érdekelt sem a közösségi média, sem a videómegosztási lehetőségek, sőt, mindez kifejezetten idegesített. Ez nagy hiba. De végül a lányom segített az oldal létrehozásában, s egy bizonyos szinten, ami a szerkesztést illeti például, elsajátítottam az alapismereteket. S mivel a Covid alatt az ember be volt zárva, elkezdtem egy ilyen oldalt összehozni. Ezen a saját, a színházhoz, színjátszáshoz kapcsolódó novelláimat olvasom fel.

- Legnagyobb meglepetésemre nagyon nagy sikerük van. Például a legutolsó novellámra 520 ezer ember kattant rá, és 12 ezren nyomták meg a tetszik gombot.

- Komoly számok! Hogy értékeli őket?

- Ez a visszajelzés azt jelenti, az irodalmi igénnyel megírt történetek igenis érdeklik a közönséget. Tehát nem csak az influenszerkedés meg a másik embernek a csesztetése hozhat kattintásokat.

- Sikerüknek talán az is a titka, hogy nem csak a színházról szólnak.

- Tulajdonképpen túlmutatnak már a színházi történeteken, de valahol mindegyik azért összefügg bizonyos szinten a színpaddal is. És ez hihetetlen örömet okoz.

- Ha már a kellemes élményekről beszélünk: Harsányi Gábort úgy ismeri ma már a közönség, mint Kossuth-díjas (és kétszeres Jászai Mari-díjas) érdemes művészt. Hogy érintette 2021-ben a Kossuth-díj elnyerése?

- Nagyon nagy megtiszteltetés volt nekem, és hogy őszinte legyek, nagyon nagy meglepetés is. Amikor az 1970-es években, a Jó estét nyár, jó estét szerelem című film megjelenése után a híres zongoraművészt, Kocsis Zoltánt fölterjesztették velem együtt Kossuth-díjra, ő megkapta, én pedig kaptam egy Jászai Mari-díjat. Aztán pár év múlva megint fölterjesztettek Kossuth-díjra, akkor megint kaptam egy Jászai Mari-díjat... Aztán elmúlt tíz év, fölterjesztettek megint, akkor meg egy érdemes művész díjat kaptam. És most, csodák csodájára megkaptam a Kossuth-díjat. Nagyon-nagyon büszke vagyok rá, úgy érzem, hogy erőt ad. Körülveszi és mintegy koszorúba zárja az eddigi életművet. Valóban az az ember érzése, hogy érdemes volt és lesz még dolgozni.

- Nemrég jelent meg kötete, s a dolgok mintha körbeérnének, hiszen, ha jól tudom, karrierje is az írással, sőt, egy novella megírásával kezdődött. Hogyan is?

- A Budai Nagy Antal Gimnáziumba jártam, s nagy szerencsémre osztályfőnökünk egy Mikszáth-kutató ember volt, tehát igazi irodalmár. Indított egy önképzőkört, ahol a foglalkozásokra mindig hozunk kellett esszét, verset vagy egy novellát. Abban az időben Padisák Mihály vezette a Magyar Rádió ifjúsági rovatát, amely meghirdetett egy fesztivált, illetve a hozzá kapcsolódó pályázatot és versenyt, aminek az volt a címe, hogy Így írunk mi. Tanárom az egyik novellámra azt mondta: adjuk be erre a pályázatra! Már nem is tudom, második vagy harmadik helyezett lett. Behívtak a rádióba, az volt a jutalom, hogy végignézhettem a novellám dramatizált változatának a felvételét. Legnagyobb meglepetésemre a korszak akkori fiatal sztárja, Bodrogi Gyuszi játszotta, illetve élte át az általam megálmodott figurát.

- Hogyan élte ezt meg?

- Valami csoda félelmetes élmény volt, innen kezdődött el életem színházi oldala. Akkor voltam 15-16 éves, elkezdtem repertoárt gyűjteni, színházba járni. Így fonódott össze életemben az írás és a színművészet, és ez a kettősség a mai napig megvan.

- Hogy jutott be a Színművészeti Főiskolára? A felvételi ide akkoriban komoly vízválasztó volt, csak keveseknek sikerült első nekifutásra megugrani ezt az akadályt.

- Ez érdekes történet volt: édesanyám biztos akart lenni abban, hogy valóban erre a pályára való vagyok-e, megkereste az akkoriban tekintélyesnek számító beszédtanárt, Ascher Oszkárt, aki akkoriban foglalkozott a fiatalok képzésével. Megkérdezte, hogy egyáltalán érdemes-e ezzel a pályával próbálkoznom, „ugye, nem egy Adonisz, és nem százkilencvenegy centis". Ő pedig a Vígszínházba, Verebes Károlyhoz irányított minket, aki Verebes Pistának volt az édesapja. Remek mesterszínész volt, aki elvállalt ingyen és bérmentve azzal, hogy tartsam be a napokat, amit megbeszélünk. Egyetlenegy verset ajánlott, hogy tanuljam meg: Petőfitől a Levél Arany Jánoshoz címűt.

- A felvételin bejött a vers?

- Csak ezt az egy verset kérték tőlem, és hagyták, hogy végigmondjam. Ami nagyon nagy szó, mert az akkori felvételiztető tanárok, Básti Lajos, Várkonyi Zoltán, Major Tamás rendszerint pár sor után belekérdeztek, s újabb darabokat kértek a repertoárból, ahogy én is készültem például monológokkal. De ők, akkor, végighallgatták a verset, amivel átmentem a háromfordulós felvételin.

- Kik voltak a színművészetin a legkedvesebb vagy legemlékezetesebb tanárai?

- Simon Zsuzsa és a Gáti József voltak a tanáraink. Gáti mély nyomot hagyott bennem. Kötelezte a hallgatókat, hogy a megtanulandó verseket, monológokat, szerepeket írják le maguknak, persze kézírással.

- Elég macerás lehetett. Volt ennek valami értelme?

- Hogyne, ez borzasztóan jól jött nekünk: nemcsak azért, mert amit le is írunk, az meg is elevenedik, vizualizálódik, sokkal könnyebben bemegy a fejbe. Úgy kellett felelni nála, hogy egy füzetet, amibe beleírtunk, kivittük - bár általában mindegyiket tudta kívülről, mert hihetetlen agya volt, pedig akkor már nem volt fiatal. , Hogyha egy „s" vagy egy „és" kimaradt, bizony akkor mondta, hogy „Nem jó, kérem, álljunk meg, és elölről". Ez ment újra és újra. A tréningeken: „Mondja, kérem, maga magyar? Akkor szépen, tisztán beszélje a magyart, kérem! Mit kiabál, ez nem egy görög tragédia! Miért beszél halkan? Nem hallok egy hangot sem, hangosabban!" Az őrület határán voltunk Esztergályos Cecíliával, Szombathy Gyuszival, Császár Angelával, a többieket nem említem, mert már nem is élnek. Hihetetlen kemény volt, de nagyon hálás vagyok neki: hozzászoktatott minket az erős próbafolyamathoz. Ha az megfelelő egy színházban, sokkal könnyebb felkészülni egy előadásra. Ebből írtam egy novellát, ami aztán bejárta az internetet, az a címe, hogy Szorítóban. Ezzel örök emléket állítottam neki, úgy hiszem. Jó tíz év múlva egyébként meghívtuk őt játszani, amikor a Karinthy Színházat vezettük még Karinthy Marcival.

- Ha már a görögök szóba kerültek, nekem a kis görög diplomata jut eszembe a „Jó estét nyár, jó estét, szerelem"-ből. Hogy sikerült megformálni ilyen tragikusra s mégis ennyire komikusra ezt a szerepet, ami miatt a film mintha ütötte volna a regény sikerét?

- Amikor kijött Fejes Endre regénye, sikere volt ugyan, de nem volt az az átütő siker. Egy filmet is elkezdtek belőle csinálni. Engem a főszereplő, a sötét ruhás fiú szerepére a rendező, Szőnyi G. Sándor ajánlott be Fejesnek, aki a forgatókönyvet írta.

- Hogy ment át a válogatáson?

- A szó mai értelmében akkor még nem volt olyan, hogy casting. Fejes Budán, a Normafa felé vezető úton, a hegyoldalban lakott, volt egy kis házacskája. Akkor már visszavonult egy kicsit az elefántcsonttoronyba.

A teljes interjú itt olvasható