Mint azt Harcsa Veronika elmondta, mindannyian voltak már utcazenészek ők is, még ha csak kicsit is. Nem borítva azonban a kronológiát, az elejéről indulunk, és a magyar tengernél végezzük. Több praktikus oknál fogva, mi a péntekre virradó éjszakát pécéztük ki magunknak a négynapos össznépi hangszer- és zenészkavalkádból. Fél kilenc körül gurultunk át a zsúfolt veszprémi belvároson, hogy nem is túl sok ideig tartó parkoló keresés után belevessük magunk a hangulatos, lejtős-lankás kis utcákban, árkádokon és tereken zajló vidám és hangos, össznépi zenebonába. Mindenféle doppingszerek nélkül sem kellett több uszkve tíz percnél, hogy elkapjuk az ottani fonalat. Ebben nagy segítségünkre voltak Veszprém város helyi megmondói, a Hősök, és persze vidám pajtásaink. Az óváros téren felállított Pannon Egyetem Nagyszínpad környéke zsúfolásig megtelt kezdésükre. Megtippelni sem tudjuk, hány hiphop "sót" láttunk már eddig pályafutásunk alatt, de ezen az estén több eddigi forma is bontásra került. Először is ezen a színpadon csak a városhoz kötődő zenekarok lépnek fel a fesztivál alatt, ami pedig a pláne az egészben, hogy ki is tudnak simán állítani minden napra két olyan csapatot, akik meg is érdemlik a nagyszínpadot. Ezen az estén Eckü-ék mellett az eredetileg várpalotaiként elhíresült Vad Fruttik volt a főműsoron. Mindamellett, hogy Likó Marciék boldogsághormon adagolását mindig szívesen fogadjuk, most az élő zenekarral felálló mikrofonemberek produkcióját vártuk elsősorban, hisz ehhez a mutatványhoz eddig még nem volt szerencsénk.

Aki állat, felteszi!

A keverőállás rendezői jobbjáig jutottunk csak, mivel a rekkenő hőségben eszünkbe sem jutott belegyömöszölni magunk a túlhevült darálóba. A tér zsúfoltra telt, és a színpad sem kongott az ürességtől. A hőség mellé szinte esőerdei páratartalom társult a koncerttéren, minden mozdulatunkra mérhető mennyiségű folyadék szökkent ki a bőr alól, ezért a csendes szemlélődő szerepére pályáztunk csak. Ez a meló azonban másé lett, hisz sem a zenekar - de jó ezt leírni egy hiphop csapat méltatásakor -, és sem vidám társaságunk többi tagja nem hagyta, hogy a kívülálló mozdulatlanságába álljunk bele. A fülledt meleg ellenére ripsz ropsz felpörögtek az események, ahogy a megfelelő output a membránokra zúdult. Egy lassabb, szállós kezdő intróval nyitott a Zhe Band, azaz a Hősök hangszeres fele, ami erőteljesen meg is szólalt, ahogy kell. Ez egyből igazolta azokat az előzetes benyomásainkat, miszerint jó zenekarral dugták össze a srácok a mikrofonjaikat. Minden hangszer tisztán hallhatóan szólt, és az összhang is tökéletesen meg volt az első másodperctől fogva. Ügyes, stílusgazdag és ötletes a különítmény.

Aztán megérkeztek a dumaemberek, és innét kicsit leesett a színvonal. Persze nem a teljesítményükre gondolunk itt, hanem arra, hogy jó szokás szerint nem sikerült a keverőnél eltalálni az mc-k hangszíneit, és talán a jelszintjüket sem. Mivel mindegyiküknek teljesen jellegzetes hangja van, amit szépen használnak is, amikor összerakják a dalokat, illet volna legalább azt kivennünk, - az egyébként inkább hangos, mint szépen szóló műsorfolyamból -, hogy épp melyikük ossza a lapokat. Amikor számok közti szünet volt vagy épp kiállás, még lehetett is érteni a szövegeket, de ahogy a zenével együtt zendültek, bemasszásodott a hang. Ebből azonban vélhetően nem sokan vettek észre bármit is, hisz óriási hangulat uralkodott, amely közönségéneklésbe is kicsúcsosodott több alkalommal. Likó Marci is megjelent a színen egy szám erejéig, a vad frutti teljesen otthonosan mozgott a vegyes társaságban. Ez a formáció is ékes bizonyítéka annak, hogy amikor haladó gondolatok találkoznak, akkor igazából teljesen mindegy, ki honnan jön. Felismer egy értékrendet és minőséget, hozzárakja a saját dolgát, és ha az hiteles, akkor egyfelől működik is magától, másfelől pedig irányt mutat a többieknek. Ezzel a bigottság védőbástyáiból ismét ledőlt jópár, hisz a Hősök szerepe idehaza a stílusban megkerülhetetlen, és pont azt, és úgy lépték meg, amilyennek megismertük őket. Képben lévő, jófej húzás volt ez is tőlük. Ha nem is lett tökéletes élmény ez a koncert, arra mindenképp elég volt, hogy legközelebb már tutira mehessünk esetükben, ha élő műsorral állnak elénk. Mi a helyükben csak ezt a vonalat erőltetnénk, ha már egy ilyen jó bandánk van, illetve lenne. Ha pedig nagyon megszólalt volna, talán társaságunk összes tagja is még egyértelműbben, emelték volna kezüket a felszólításra, hogy aszongya: „aki állat, felteszi!" Nem számoltuk, de rengetegen voltunk.

Képben, kérem szépen

Némi frissítő és kedvfokozó, illetve testnedvpótlás után, épp hogy odaértünk a 'minden cseppje kincs' kategóriába sorolandó Harcsa Veronika Quartet élménykedésre. Addig furmánykodtunk a színpad irányába, amíg szó szerint majdnem felestünk a zenekar mellé. Lelkesedésünk a színpad baljáig sodort bennünk, ahol is már csak az inkább békés mezőőrnek való, "bősz" biztnonságis bácsit kellett meggyőznünk arról, hogy mi ennél tovább semmiképp sem megyünk, de visszafele sem. A szép-hölgy-mosolyoktól pedig még a legzordabb szívű tesztoszteron-tornyok is megrendültek volna, nemhogy egy ilyen tisztességben őszbecsavarodott jóember. Így hát abban a szerencsében részesülhettünk ismét, hogy a zenekartól öt méterre állva - igaz oldalról - hallgathattuk végig a koncertet. Ez pedig ebben az esetben talán a legjobb dolog, ami történhetett. Mivel a pódiumon olyanok ténykedtek, akik kezéből minden esetben az akkor, és ott legjobban megszólaló hangok kerülnek ki, ezért a saját területükön is úgy szólaltak meg, ahogy ők akartak. Mi magunk a közönségnek szánt hangot nem is hallottuk - de a reakciókból leszűrhettük, hogy tökéletes közeli volt az is -, hanem csak azt, ami a zenekar maga. Ők végig táncoltak és mosolyogtak, és ezért mi sem tehettünk mást. A dobból szinte csak magát a hangszert hallottuk, a többiek pedig az alapokon és a monitoron álltak össze tökéletes egésszé. Harcsa Veronikát nem csak a hangjáért kell szeretni és tisztelni, hanem azért a felfogásért és hozzáállásért is, amilyen módon, és amit közvetít a dolgaival. Szégyen vagy sem, mi magunk az Erik Sumo Band énekeseként ismertük meg, egy popos, igaz teljesen korszerű és mai felfogású zenekarban, ahol is teljesen hiteles egységet alkotott Tövisházi Ambrusékkal.

Aztán ahogy nekiálltunk kutakodni, jöttek sorban a meglepetések, a jazz dolgai, az óriási külföldi sikerek, Nicola Conte turnéján éneklés, és idén év elején a Bin Jip például. Rengeteg dolgot csinál, és amit eddig tőle láttunk és hallottunk egytől egyig minimum megsüvegelendő. Ehhez jön még a tény, hogy szemetgyönyörködtetően gyönyörű a hölgy, még a világszerte elismert hazai felhozatalból is kilóg sokak szerint. Az hogy ez így megáll-e, döntse el mindenki maga, de ha a kisugárzás-énekhang és stílus-szépség együttállás valakit nem győzne meg, javasoljuk, forduljon orvoshoz, akkor is, ha történetesen nem férfi. Számítottunk rá, hogy sokan lesznek kíváncsiak erre a koncertre, de hogy ennyien, az teljesen meglepő volt számunkra. A szemmel átlátható téren, szó szerint egy talpalatnyi hely sem maradt, eggyel több ember sem fért volna szinte el olyan helyen, ahonnan a színpad belátható volt. Ülőkoncertként indult, de gyorsan kiderült, hogy ez nem fog működni, mint ahogy az is, hogy nem fogjuk tudni szavakkal visszaadni azt, ami az orrunk előtt, és a fülünk mellett történik. Ritka az olyan koncert, ahol az ember az első hangnál már elmosolyodik, és ez aztán eltart még jópár órát, sőt az egész éjen, mi több, most, pár napra rá visszagondolva is fülig ér a szánk. Az erre az estére ötfőssé növekedő - Gyémánt Bálint gitárossal nőttek - kvartett a jazz-t is abban a szellemben játssza, amely alátámasztja azt, hogy nem mások terelgetik az énekesnőt útján, hanem belőle jön ez a "képben levés". A dob, zongora/billentyű, nagybőgő, ének standard felállás megvan náluk is, de mivel saját dalokat írnak, és azokat ismertük, már előrevetítették, hogy élőben körülbelül mit is fogunk hallani tőlük.

Természetesen ugyanazt, mint lemezen, és mégsem. Sokkal temperamentumosabbak élőben a számok, szinte tánczenét hallhattunk végig, de persze minden olyan dal, amihez passzolt a dolog és a szituáció, imprózásban ért véget, tökéletes kivitelben. A legegészségesebb popularitás keveredett a zsigerből jövő rögtönzéssel. Mind a zenekar, mind a technika, mind pedig az időjárás is a legjobb formáját hozta addigra, ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy tökéletes koncerten töltekezhettünk fel mindannyian, akik ott voltunk. Egyetlen dolog rondított csak kicsit bele az összképbe, mégpedig az, hogy a másik színpadon a fele műsornál bekezdő Vad Fruttik behallatszott eléggé, pláne a finomabb, szállósabb daraboknál. Ezt azért is sajnáltuk nagyon, mivel őket is szerettük volna hazai pályán lecsekkolni. Mire a tökéletes ötös végzett, elhallgatott az a színpad is. Igaz, akkor már jóval elmúlt éjfél, és itt üzennénk városunk illetékeseinek, hogy lám, máshol nem kell este tízkor lebökni egy rendezvényt, még hétköznap sem. Igaz Veszprém már első látásra élhetőbbnek tűnik nálunk, pláne ha hozzávesszük a Balaton adta helyzeti előnyt is. Még egy terepfelmérést végeztünk azért, a kisszínpadok is sorban elcsitultak, pár helyen még alkalmi együttállások pengettek, de a többség behúzódott a hangszigeteltség jótékony falai mögé. Ezt hívják urbánus hozzáállásnak mindkét fél részéről - élni, és élni hagyni.

Természetesen az alig tíz kilométerre szemérmetlenül terpeszkedő nagy víz nem hagyta, hogy csak úgy hazainduljunk. Egyenest Tihany felé vettük az irányt, mintegy megpecsételve az aznap sorsát, mind visszamenőleg, és persze a reggeltől kezdődő másnap tükörképébe is kicsit belefintorogtatva. Jelentjük, a Balaton még mindig a jóisten kedvenc láblógatója, mind a partról, de akár az apátság kőfaláról körbenézve is. Döbbenet, hogy ilyen melegben csak ilyen kevesen élvezhetik csodáját, és döbbenet milyen jó a Veszprémi Utcazene Fesztivál. Ja és élni sem olyan rossz sokszor... még ha a viharok véget is vethetnek az élményeknek látszólag.