Az egyre sűrűsödő esőcseppek vadul csapkodták a földön fekvő alakot, aki a hűsítő nedvességtől magához tért, és kótyagos tekintettel megpróbált felülni. Miután észrevette a mellette álló asszonyt, bűnbánóan lesütötte a szemét:

- Ne haragudjon, asszonyom, de összeestem. Nem tudom, mi történhetett.

A tagbaszakadt bútorszállítón teljes reményvesztettség lett úrrá. A fején nem látszódott már a vér, viszont gyönyörű kékeszöld púp hirdette a beütés helyét.

- Majd én megmondom- jött oda indulatosan a társa. - Az a ..., ó, elnézést asszonyom, most majdnem csúnyát mondtam, az a fiók az oka mindennek. Amikor beverte a fejét biztosan agyrázkódást kapott, ezért ájult el.

Közben a férj is megjelent, aki a ház felé támogatta a sebesültet.

- Tud járni?- kérdezte. - Szóltam a mentőknek, nemsokára itt lesznek.

A szállító, ha nehezen is, a bejárathoz botorkált. Messziről halk szirénázás hallatszott, mely egyre jobban felerősödött. Miután elszállították a férfit, társa a romhalmaz fölé hajolt:

- Mit csináljunk ezzel?

Az asszonyban csak most tudatosult igazán, hogy ami eddig meghatározhatatlan fa halomként terült el a teherautó előtt, az nem más, mint az ő féltett tükrös harmóniumának a maradványa. Az üveg ezernyi darabra törött, szilánkok borították nemcsak a járdát, hanem a pázsitot is. A férj együttérzéssel ölelte át feleségét.

- De hát hogyan történt?- elcsukló hang hagyta el az asszony ajkát.

- Drágám, gyere, menjünk be! Ott majd mindent elmesélek. Ne álldogálj itt az esőben.

Az asszony azonban nem mozdult. Új házának legszebb ékessége darabokban hevert a lábai előtt. Még mindig nem értette, hogyan tudott ennyire szétesni. Ha le is ejtették, akkor sem szabadott volna ripityára törnie. Letérdelt, egyenként vette föl a darabokat. Az egyik facsonkon a csodaszarvas láb nélküli torzója meredt rá, a másikon a tulipán virág nélküli szárát ismerte fel. Elrémisztette ez a pusztulás.

- Ez már semmire se jó, legjobb lesz, ha eltüzelik- bölcselkedett az egyik bámészkodó.

Az asszony gyilkos pillantásokat lövellt felé, bár, ahogy jobban szemügyre vette, maga is belátta, hogy itt már nem nagyon lehet tenni semmit sem. A fergeteg a kíváncsiskodók jó részét elriasztotta, csupán a legkitartóbbak várták kárörvendéssel vegyes szánalommal, hogy vajon most mihez kezdenek majd. Egy óriási villám hasított az égbe, az utána következő pokoli robaj pedig annyira megrezegtette az ablakokat, hogy az a néhány bámész járókelő is visítva futott menedék után. Egyedül az asszony maradt csapzott hajjal, csontig hatoló kínnal az eső marta lelkében, a sárban kuporogva. Az égi háborút szinte észre sem vette, annyira rabul ejtette saját belső világa. Férje gyengéden karon fogta:

- Gyere drágám, megfázol!

A nő hagyta, hogy bevezessék. Férje a szállítóembert is behívta, aki még mindig az utasításukra várt.

- Nos, azt hiszem, végeztünk- fordult a férj az emberhez. - Megkínálhatom valamivel? Van egy kis sör, vagy inkább bort szeretne?

- Köszönöm, semmit sem kérek. Szívesen elfogadnám, de mivel a Józsit kórházba vitték, nekem kell vezetnem. - hallatszott a szabadkozás.

- Esetleg egy kávét? Maga is csurom víz.

Emberünk méretei ugyan meg sem közelítették tagbaszakadt társáét, karizmai is szerényebben dudorodtak agyonnyűtt vászoninge alól, de mégsem látszott elveszett teremtésnek, akit még a legkisebb szellő is elfúj. Munkája során hozzáedződött az időjárás viszontagságaihoz, sem forróság, sem hideg, sem fagy nem tántorította el soha. Mit számított holmi vihar, amikor telente hófúvásban is helyt kellett állnia. A kávét viszont jóízűen elfogyasztotta. A feleség még mindig egykedvűen meredt maga elé. Kezét az ölébe rakta, úgy ült a hevenyészve beszórt bútorok között.

- Ne szomorkodjon, asszonyom- próbálta a szállító vigasztalni. - Ez a zongora selejtes volt. Teljesen szétrágta a szú.

Az asszony felcsattant:

- Ez nem zongora, hanem harmónium. És különben sem lehetett selejtes, úgy örököltem ezt a drága antik hangszert. Van fogalma arról, mennyibe kerül? Menjen el egyszer egy régiségkereskedőhöz, és majd meglátja. Maguk pedig tönkretették.

- De asszonyom, véletlenül esett le, a Józsi igazán nem tehet arról hogy elájult- mentegetőzött a rakodó.

Elérkezett a pillanat, amikor a férj úgy érezte, hogy itt az ideje beleavatkoznia a párbeszédbe. Az eseményeknek szemtanúja lévén jól tudta, mi történt, és úgy érezte, asszonya igazságtalanul vádaskodik.

- Kedvesem, tényleg véletlenül ejtették le. Nézd meg, nagyon rendes munkát végeztek, mindenre vigyáztak, az ajtókat és a falakat sem karcolták meg. Az összes bútorunk érintetlen.

- Kivéve a harmóniumot- az asszony több, mint gúnyosan reagált.

A férj tovább folytatta:

- Arra is nagyon vigyáztak, láttam a két szememmel. Azt hagyták utoljára. Óvatosan leemelték, csak aztán éppen, amikor a legmagasabban volt, a Józsi összecsuklott,a hangszer pedig a földre zuhant. Hát én ilyet még nem pipáltam. Már a levegőben levált az egyik lába, az ütközés után pedig szabályszerűen szétporladt. Mintha egyáltalán nem lett volna tartása. Csodálom, hogy eddig egyben maradt.

- A szú- bólogatott bölcsen a szállító. Megköszönte a kávét, és felállt.

- Nekem most mennem kell.. Még a Józsi feleségét is fel kell hívnom. Hogy meg fog ijedni, éppen gyereket vár.

Az asszony hirtelen lelkiismeret-furdalást érzett, hogy engedte az embert tovább dolgozni, miután beütötte a fejét. A sérülés azonban egyáltalán nem látszott nagynak, és a rakodó is ragaszkodott hozzá, hogy nincs szüksége ápolásra.

Rendezték az anyagiakat, majd a szállító még búcsúzóul megkérdezte:

- Behordjam a fát?

A fát! Már csak így beszélnek az annyira dédelgetett harmóniumjáról, gondolta a nő keserűen.

Vidáman pattogott a tűz a kandallóban. Az alkonyati nap vöröse elvegyült a tűz lobogó pirosában. A bútorok nagyjából a helyükre kerültek, a költözködés utáni nagytakarításon is túl voltak. A nappali jobbára üresen tátongott, csupán egy kanapé és két szék próbálta otthonosabbá tenni a teret. Szemközt a kandallóval, a harmóniumnak kiszemelt helyen egy új pianínó állt. A férj nem bírta nézni felesége bánatos szöszmötölését, ahogy új lakhelyükön tett-vett. Inkább újabb kölcsönre szánta el magát, csakhogy asszonyát megörvendeztethesse. Tisztában volt vele, hogy a pianínó nem pótolhatja a régit, mégis vidámság költözött a házba, ahogy Beethoven zongoraművei felcsendültek. Az asszony keze fürgén járt a billentyűkön, fülbemászó dallamok keringtek a kandalló körül, mintegy csúfondárosan hirdetve a benne ropogó harmóniumnak, hogy az élet nem állt meg, megy tovább, a ház ezután sem marad zene nélkül. A férfi a kanapén elnyújtózva gyönyörködött élete párja játékában. Ő maga nem nagyon értett a zenéhez, de látván felesége muzikalitását, valamelyest megszerette a hangjegyekből összeálló csodát, sőt, egy idő után azt vette észre, hogy megnyugodott, a napközben ért stressz fokozatosan elhagyja tagjait. Az asszony abbahagyta a zongorázást, mert tudatában volt férje ellágyult figyelmének, és hirtelen melegség árasztotta el. Férjéhez lépett, és így szólt:

- Köszönöm a pianínót, meg ezt a házat is. Ne haragudj, hogy az utóbbi napokban olyan ideges voltam, de a költözködés egy kicsit megviselt.

Férje most újra az egykori lelkes, nyíltszívű kislányt látta feleségében, akivel le akarja élni az életét. Gyengéden megpuszilta:

- Nem haragszom, drágám!

- Mondd, ugye boldogok leszünk?

- Igen, itt boldogok leszünk.

Egy újabb köhögési roham zavarta meg a beszélgetést.