Meghatottan állták körül a nagyszülők a kiságyat. A nagymamának még a szeme is könnybe lábadt, ahogyan csöppnyi, alvó unokáját figyelte. Még újszülött arcát őrizte a csecsemő, a szeme körüli ráncok, melyek az anyaméhben eltöltött kilenc hónapra emlékeztettek, a vörösesszőke, ám ritkás haj tonzúrával, koravén bölcsesség látszatát keltették. A gyerekszoba berendezése az ifjú anya szorgos és alapos keze munkáját hirdette. Rózsaszínű, baldachinos bölcső a szoba közepén, mintegy figyelemfelkeltésül, hogy új lakó érkezett a házba. A falakon a kedves mesefigurák, mint például Hófehérke a hét törpével, vagy Noddy, amint éppen újabb kalandra készül, mind az asszony műve. A nagyszülők azt találgatták, vajon kire hasonlíthat unokájuk.

- Szerintem kiköpött apja- vélekedett a nagyapa.

- Dehogyis, nézd meg az orrát! Pontosan olyan, mint az anyjáé- így a nagyanyja.

Miután nem tudtak megegyezni, az asszonyt kérték fel döntőbírónak. Ő azonban éppoly tanácstalan maradt, mint a szülei.

- Ezt nem nekem kell eldöntenem. Különben is, még túl kicsi ahhoz, hogy ezt meg lehessen állapítani- mondta.

Közben a kisbaba fölébredt, és ezt halk nyöszörgéssel a tudomásukra is hozta.

- Jaj, egyem a kicsi zúzádat, te cukorfalat!- gügyögött a nagymama.

Az asszony karjába vette, és a szagokból megállapította, hogy elérkezett a tisztába tevés ideje. Nagyapa úgy gondolta, ez női feladat, elindult hát, hogy megkeresse vejét. Bejárta az egész házat, de sehol sem találta. Még a pincébe is benézett, de csak néhány törött cserépedény kandikált ki egy porosodó kerékpár alól. Bement a nappaliba, majd tétován leütött néhány akkordot a zongorán. Az erőteljes hangtól összerezzent, de hamar megszokta, és már fel is csendült egy közismert ragtime dallama. A zenére felesége is megjelent.

- Ne csapj ilyen nagy zajt, hátha zavarod vele a picit- feddte meg férjeurát.

- Ugyan már, neki is jót tesz egy kis muzsika.

- Főleg, ha aludni akar- ellenkezett továbbra is a nagymama.

Nagyapa beletörődő sóhajtással állt fel a hangszer mellől. A nagyképernyős tévéhez lépett, amit talán mondanom sem kell, szintén úgy választott ki a boldog ifjú anyuka, hogy színében és stílusában megfeleljen a nappalival szemben állított követelményeinek. Persze, ez nem volt könnyű feladat, mert az ezüst kávájú készülékeket eleve kizárta. Most viszont itt állt méltóságteljesen, sötétbarna, csavart mintázatú faállványán. Nagymama látta férje sóvárgó tekintetét, ezért beleegyezően bólintott:

- Nem bánom, nézheted, de csak halkan.

A férfi boldogan nyúlt a távirányítóért. Sikerült kosárlabdameccsre bukkannia az egyik csatornán, hamarosan bele is mélyedt, a külvilágot kizárva. Felesége ezalatt a kert szépségében gyönyörködött az ablakból. Nemsokára leányuk is megjelent, kezében egy használt pelenkát szorongatott.

- Mindent elrendeztem, tisztába tettem, megetettem, szerencsére gyorsan el is aludt.

- Mikor szoktad fürdetni?- kérdezte a nagymama.

- Nyolc óra körül.

A nagyszülő arcán halvány csalódás futott át. Szeretett volna ő is részt venni unokája fürdetésében, de a nyolc órát kicsit későinek találta, nem akart olyan sokáig alkalmatlankodni. Leánya mintha megérezte volna anyja kívánságát, bátorítóan a vállára tette a kezét, és így szólt:

- Tudom, hogy az egy kicsit sokára lesz, de úgy szeretném, ha megvárnátok. Egyedül még nem igazán merem megfürdetni, azt sem tudom, mit hogyan kell csinálni. Olyan jó lenne, ha segítenél.

- Nagyon szívesen- egyezett bele a nagymama könnyedén.

- Hát te mit csinálsz, apa?- kérdezte az ifjú asszony apjától.

A kérdésre a nagymama válaszolt szemernyi gúnnyal a hangjában:

- Ugyan már, mit csinálna? Meccset néz, ahogy mindig is csinálja- majd kicsit erőteljesebben a férjéhez intézte szavait:

- Apjuk, legalább most foglalkozhatnál egy kicsit velünk!

Nagyapa még csak fel sem pillantott:

- Várjatok egy kicsit, most a legizgalmasabb.

A két nő jelentőségteljesen nézett egymásra. Már rengetegszer éltek át hasonló szituációt. A fiatalasszony a konyha felé fordult:

- Sándor hol van?

Anyja megvonta a vállát:

- Nem tudom, nem láttam sehol.

Egy pillanatra nagyapa is abbahagyta a tévézést:

- Már én is kerestem az előbb. Mindenhová benéztem, de láttam.

Az ifjú asszony nem rémült meg, máskor is előfordult már, hogy férje elszaladt, mondjuk az újságoshoz, és elfelejtett szólni. Vagy csak fájt e a feje, és ment egy kört. Hazatérése után persze azonnal elnézést kért, amiért minden szó nélkül eltűnt, amit asszonya meg is bocsátott. Így most is csak legyintett:

- Biztosan elugrott valahová, mindjárt itthon lesz. Addig igyatok egy kávét. Én is majd elepedek érte. Egész éjjel nem aludtam, mert a picinek fájt a hasa.

- Akkor feküdj le most!- javasolta a nagymama.

- Á, most nincs kedvem az alváshoz. Apa, te is kérsz kávét?

- Kérek- felelte a férfi, szemét továbbra is a monitoron tartva.

Miközben a dohányzóasztal körül ültek és kávéztak, a nagymama megjegyezte:

- Olyan nyugodt és békés itt nálatok. Nagyon szépen kicsinosítottátok ezt a házat.

Az ifjú anya szíve megtelt büszkeséggel. Nem veszett kárba a sok munkája. Mennyit fáradozott, mire ilyen lett. Hányszor súrolta térden állva a járólapokat, milyen sok időt töltött a konyha berendezésével. Most azonban úgy érezte, megérte.

- Pedig a kertet még nem is láttátok. Nem is gondoltam volna, hogy Sándor ilyen ügyes kertész. Fantasztikusan megnyírta a bokrokat. Ha akarjátok, most rögtön meg is mutathatom.

Nagymama azonnal fel is állt. Csodák csodája, a nagypapa is lekapcsolta a tévét:

- A kertre én is kíváncsi vagyok, mehetünk.

Az ajtón kilépve nyári illat és madárcsicsergés fogadta őket. Az ifjú asszony odavezette szüleit a puszpángokhoz.

- Nos, hogy tetszik?

Nagyapa, maga is hobby kertész lévén szakértően tanulmányozta, bár ő maga csak haszonnövényekkel foglalkozott.

- Ez igen- mondta. A többiek biztosak lehettek abban, hogy ez valódi elismerés, mert dicsérő szó ritkán hagyta el száját.

Ekkor hörgésre és ajtónyikorgásra lettek figyelmesek. Sándor állt az ajtóban, köhögött, szájából dőlt a vér.

- Úristen!- kiáltott föl az asszony. - Mi történt veled?