Az asszony rettenetesen megdöbbent, még sosem látta férjét ilyen állapotban. Régebben is voltak rosszullétei, de ez valamennyin túltett. A szájából dőlő vér már a férfi ruháját is beszennyezte, a sárga és fehér színű ingen egyre jobban növekedett a medvetalphoz hasonlító vörös folt. A nagymama éppen egy széles mosollyal dicsérte volna a szakszerűen nyírt puszpángokat, ám veje megjelenésekor benn rekedt a mozdulat. Az após eddig józan életűnek hitte a fiatalembert, a látvány alapján azonban mi másra gondolhatott, minthogy az apaság feletti örömében jócskán felöntött a garatra, és pityókás állapotában érte baleset. Ebben nem is talált semmi kivetnivalót, mert maga is így tett lánya születésekor, csupán a délutánt vélte kissé korainak a teljes elázáshoz. A feleség azonnal a férjéhez ugrott, aki elterült a földön, esés közben az amúgy is tönkrement ing zsebe ráakadt a kilincsre, aminek az lett a következménye, hogy a ruhadarab hatalmas reccsenéssel kettészakadt. A nő felemelte a férfi fejét, zsebkendőjével törölgette ajkait, és az ijedtségtől reszkető hangon kérdezte:

- Édesem, mi történt veled? Megint a köhögés?

A férfi alig hallhatóan válaszolta:

- Elmentem sétálni, de hirtelen olyan gyengének éreztem magam, aztán elkezdtem köhögni, és akkor...

A mondatot nem tudta befejezni, mert tekintete elhomályosult, és elveszítette az eszméletét. Felesége sikollyal reagált a fejleményre. Apja volt az első, aki felocsúdott:

- Azonnal hívni kell a mentőket- mondta határozottan, és már indult is a házba. Közben a csecsemő keserves sírással jelezte, hogy felébredt délutáni szendergéséből. Talán megérezte apja szenvedését, mert a fájdalommal átitatott oázás még a hátsó szobából is kihallatszott a kertbe.

- Te csak maradj Sándorral, majd én bemegyek hozzá- fordult meg majdhogynem megkönnyebbülten a nagymama, akit szintén a rosszullét kerülgetett. Megragadta az unokája által felkínált lehetőséget, hogy ne kelljen veje közelében lennie. Nem mintha nem szerette volna a férfit, sőt meg volt győződve róla, hogy leánya jól választott, mert összeillenek, és azt is tudta, hogy nemcsak jó férj, hanem remek apa is válik belőle. A földön fekvő férfi gyötrelmeit azonban nem bírta elviselni. Soha nem szenvedhette a fájdalom legkisebb formáját sem. Magán még csak-csak eltűrte jobb híján, de ha mást látott gyötrődni, akkor azonnal elmenekült. Néha emiatt lelkiismeret furdalást érzett, de azzal nyugtatta magát, hogy úgysem tudna segíteni. Jelen helyzetben pedig az adott kibúvót, hogy a csecsemőt nem lehet magára hagyni. Férjét a telefonnál találta, éppen a helyére tette a kagylót.

- Már szóltam nekik- nézett a feleségére. - Mit gondolsz, mi lehet Sándorral?

- El sem tudom képzelni.

A nagyapa törte a fejét, hogy előhozakodjon-e vele, de aztán erőt vett magán:

- Gondolod, hogy berúgott?

- Nem hinném, tudhatnád, hogy Sándor sosem iszik. Legalábbis annyit nem, hogy részeg legyen tőle.

A csecsemő követelődzése egyre erősebbé vált.

- Most mennem kell a gyerekhez- mentegetőzött a nagymama, és eltűnt a gyerekszobában.

A fertőtlenítő maró szaga egészen a velejéig hatolt. Úgy érezte, ez az orrot facsaró bűz már eleve letargiára kárhoztatja a kórházakban fekvő betegeket. Végigment a hosszú folyosón, körömcipője visszaverődött a néma térben. Néhány kórterem ajtaja nyitva állt, belülről sóhajtások, nyögések hallatszottak. Az egyike benézett. Egy lesoványodott, kopasz férfit látott, akinek csövek lógtak ki a testéből. Első pillantásra idősebbnek gondolta, de meglepődött, amikor észrevette, hogy valójában egy fiatal fiú. Gyorsan elfordította a fejét, de nem elég hamar, így találkozott a fiú fáradt tekintetével. Végre megérkezett a férje szobájához. Félve nyitotta ki az ajtót. A háromágyas teremben ketten feküdtek. Férje az ablak melletti ágyon kapott helyet, bár ennek előnyeit nem nagyon élvezhette, egyrészt mert ebben az állapotban nemigen volt kedve nézelődni, ám ha mégis, az ablak a szemközti tűzfalra nyílt. Pedig kutatások bizonyították, hogy a beteg gyógyulását nagymértékben elősegíti, ha ágyából kellemes parkot vagy legalábbis lombos fákat láthat, az onkológia északi részében tartózkodók számára azonban ez nem adatott meg. Bár a kilátás volt a legkisebb problémájuk, szívesen feküdtek volna akár egy ablaktalan helyiségben is, csak meggyógyuljanak, de sokuknak ez elérhetetlen álomkép maradt. A férfi észrevette feleségét, az örömtől, hogy élete párját láthatja, elfelejtette, hogy karját infúzióhoz kötötték, ezért amennyire erejéből telt, karját üdvözlésre emelte. A tű hamarosan figyelmeztette, hogy nem szabad legénykednie, a fájdalom még időben közbelépett, mielőtt kicsúszott volna a kanül.

- Cssss - intette le az asszony. - Ne mozogj!

- Olyan jó, hogy itt vagy- suttogta a férfi.

- Ne beszélj, neked most pihenned kell!- kérte továbbra is a felesége.

A férje nem fogadott szót. Mióta megtudta a diagnózist, elvesztegetettnek érzett minden percet, amit nem tölthet asszonyával. Feltárták a tüdejét, de nem operálták meg, mert annyi daganatot találtak szétszóródva, hogy nem látták értelmét a sebészi beavatkozásnak. Azon kívül a többi szervében is áttétek keletkeztek. Amit orvosai tehettek, az volt, hogy feljavítják annyira, hogy egy kis időt még otthon lehessen, szerettei körében. Ennek nagy szükségét is érezte, mert felesége és kislánya is nagyon hiányzott a betegségtől megtépázott férfinak. Ezért ezt mondta:

- Igenis beszélek, ki tudja, meddig beszélhetek még.

Felesége nem szívesen hallotta ezt. Mindenfajta jövendölés és statisztika ellenére hitt férje gyógyulásában. Nem akarta elfogadni a megváltoztathatatlant. Szerette férjét, el sem tudta képzelni az életét nélküle. A férj tisztában volt ezzel nagyon is jól, megpróbálta feleségét felkészíteni arra, hogy nélküle is boldoguljon, de az asszony elhárított minden ilyen jellegű kezdeményezést férje bánatára, mert Sándor tudta, hogy asszonya össze fog roppanni, ha ő nem lesz már, és szerette volna elkerülni.

- Meglátod, meggyógyulsz!- az asszony kijelentése felért egy segélykiáltással. - Fogunk mi még együtt nyaralni hármasban. Nem hagyhatsz itt minket! Mi lesz a mi közös életünkkel? Mi lesz a kislányunkkal?

A férfi nem tudott erre mit mondani. Gyengéden elmosolyodott, és megsimogatta a mellére boruló zokogó asszony fejét.