Amikor a halál torkában érezzük magunkat, minden átértékelődik. Máskor tudomást sem veszünk arról, hogy süt a nap, lágy sugarai simogatják fáradt arcunkat, vagy, hogy egy katicabogár mászott a nadrágunkra. A kórházból szabadult, meggyötört test azonban újra felfedezi a természet különleges szépségét, ajándéknak fogja fel a friss levegőt, amely mentes a fertőtlenítőszerektől. A sokat szenvedett lélek hálás a visszakapott szabadságáért, az őszhöz készülődő, virágokkal teli kert nyugalmáért. Sándor pokrócba burkolózva pihent nyugágyában, mellette kis asztalkán tea és az aznapi újság. A feje fölé lógó akácfa ágáról visszatükröződő fény ezüstös-zöld színben csillogott szemüvegén. Nem olvasott, az otthonlét mámorától zsongó aggyal adta át magát a létezés örömének. Szűkre szabott hátralévő idejében nem akart mást, mint élvezni, hogy szeretteivel lehet abban a házban, amihez annyi reményt fűzött. Hosszú, boldog életre vágyott feleségével és gyermekeivel, vidám kacajjal, életteli zsibongással akarta megtölteni a falakat. Elmosolyodott, ahogy újra átélte a költözködés izgalmait. Mekkora örömet okozott egy-egy új bútordarab, amit hosszas keresgélés után szűkös költségvetésükből megengedhettek maguknak. Milyen boldog volt a felesége, amikor megkapta a pianínót az összetört harmónium helyett. De a legcsodálatosabb élményt kislányuk születése jelentette. Hirtelen árnyék futott végig a férfi tekintetén, ugyanis eszébe jutott, hogy gyermekének apa nélkül kell felnőnie. Sándor tudta, hogy sorsunkat nem mi határozzuk meg, néha kegyetlen játékot űznek velünk a felsőbb erők. Mégis, ha már így adódott, és nem tehetett ellene semmit, legalább igyekezett még néhány cseppet elkapni az egyre jobban apadó patakból, mielőtt még végleg kiszáradna. Ábrándozásából apró totyogásra lett figyelmes, majd megpillantotta gyermekét, aki még bizonytalanul ugyan, de már a saját lábacskáján igyekezett apja felé. Mögötte felesége vigyázta a kislány lépteit. A férfi kitárta karját, mire a gyermek örömteli visítással gyorsított a tempóján. Ettől azonban a járáshoz nem szokott lábak összegabalyodtak, de szerencsére az apának sikerült elkapnia a kicsi karokat, és ölébe húzni a gyermeket, mielőtt elesett volna.

- Jól vagy? - kérdezte aggódó hangon az asszony.

- Még élek- válaszolta Sándor.

- Nincs szükséged valamire?

Ami után Sándor leginkább vágyat érzett, az a szerető család melege, kislánya mosolya, felesége ölelése, a puszpángok illata. Már régen foglalkozott bokraival, geometriai formájukat elveszítették, bár még magukon őrizték az őket valaha gondosan ápoló gazdájuk keze nyomát. Hirtelen támadt az ötlete, úgy érezte nincs veszítenivalója. Csillogó szemekkel az asszonyra nézett, és így szólt:

- De igen, a metszőollómra.

Az asszony megrökönyödött. Csak nem akar a férje ilyen betegen dolgozni?! Az orvos is megmondta, hogy kímélnie kell magát.

- Minek az neked?- tette fel a kérdést, pedig tudta jól a választ.

- Elrendezem egy kicsit a bokrokat- hallatszott a felelet. - Már nagyon rájuk fér.

- Nem engedem!- emelte fel a hangját a feleség. - Még nem vagy elég erős a fizikai munkához.

Kettősség munkálkodott az asszonyban. Úgy tett, mint aki nem veszi tudomásul, hogy élete párja haldoklik, és ez az elhárítási mechanizmus működött is valamennyire, mert viselkedésén nem látszott a kétségbeesés. Ez férjére is jó hatással volt, mert egy megrémült vagy siránkozó hozzátartozó csak rontott volna az állapotán. Viszont a tagadás elfedte a valóságot, és nem adott rá lehetőséget, hogy felkészüljenek az elkerülhetetlenre. Pedig a szíve mélyén a nő is tudta, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, de úgy érezte, összeomlik, ha ebbe mélyebben belegondol, ezért férje betegségét átmenetinek tekintette, amiből van kiút.

- Majd ha jobban leszel, akkor dolgozhatsz.

Sándor elmosolyodott ezen a válaszon, de nem a jókedvtől, hanem szomorúságból.

- És mi lesz akkor, ha nem leszek jobban?

Az asszony gyűlölte ezeket a párbeszédeket, mert férje mindig oda akart kilyukadni, hogy nincs tovább. Ugyanakkor arra is gondolt, ha egy kis kerti munka jólesik a beteg embernek, miért ne tehetné. Titokban még az is megfordult a fejében, hogyha olyan dolgokat végez, amiben örömét leli, talán eddig rejtett öngyógyító folyamatok indulnak el. Visszament a házba, és hamarosan megjelent a metszőollóval. Mivel már régen használták, erősen berozsdásodott. Az asszony jól látta, mennyire erőlködik a férje, amíg szétnyitja.

- Segítek- ajánlkozott tétován, de Sándor elhárította.

A kislány tágra nyílt szemekkel bámulta apját, még a nyál is kicsordult a szájából. A férfi hatalmas lendülettel látott a nyíráshoz. Az első vágások szépen sikerültek, a lenyírt ágak egymás után hulltak a földre a gyermek legnagyobb örömére, mert azonnal fölkapta őket, és játszadozni kezdett velük. A lelkesedés azonban hamar abbamaradt, Sándor egyre nehezebben csattogtatta az ollót, végül már tartani is alig bírta. Zihálva rogyott le székébe. Felesége nem tett szemrehányást, teával kínálta az előbb kivörösödött, később sápadttá váló, izzadó férfit. Sándor mohón kortyolt egyet, majd lehunyta a szemét. A szomszédból mocorgást hallottak, a szomszéd kíváncsi arca jelent meg a diófák között.

- Jó napot kívánok- köszönt illemtudóan, de szemével Sándort figyelte fürkészőn.

- Na, már csak ez hiányzott- gondolta az asszony bosszúsan, de azért udvarias maradt. - Jó napot.

- Hogy vannak?- kedélyeskedett a szomszéd. - Ó, de édes a kicsike! Viszont úgy látom, Sándor nincs valami jó színben.

Ezzel aztán végképp kihúzta a gyufát az asszonynál. A szomszédjuk tudta, hogy a férje súlyos beteg, mégis mit várt?! Ezzel a szomszédjukkal nem voltak jó viszonyban, mert ideköltözésük után nem sokkal összegereblyézték a kertben az előző évről ottmaradt lehullott leveleket, azzal, hogy másnap elégetik. Éjszaka feltámadt a szél, felkavarta a kupacot, és a levelek többségét átfújta a szomszédba. Sándorék azonnal elnézést kértek, de a szomszéd meg volt győződve arról, hogy szándékosan dobálták át hozzájuk. Bosszúból ő is áthajigált hozzájuk lehetetlennél lehetetlenebb dolgokat, így kapcsolatuk egyre jobban elmérgesedett. Ezért nem értette az asszony, mire föl ez a nagy barátkozás. Mégis, mivel az illem úgy kívánta, válaszolt:

- Sajnos, elég gyenge.

A szomszéd felderült, mintha csak erre a kijelentésre várt volna:

- Nem tudnának átjönni egy kicsit hozzám? Szeretnék mutatni valamit.

- Nem hiszem, hogy a férjem képes lenne rá.

Sándor rájuk nézett:

- Talán megpróbálhatnánk.

Az asszony még mindig vonakodott:

- Azt sem tudjuk, miről van szó.

- Majd meglátják- a szomszéd nem fedte fel a titkát.- De nagyon hálás lennék, ha átjönnének.

Sándor óvatosan felállt, feleségébe kapaszkodott, aki egyik karjával a férjét támogatta, a másikkal pedig a kisbabát tartotta.