Az ősz lassan télre fordult. A kert fái kopaszon árválkodtak a hűvös szélben, csupán a naspolyák emlékeztettek arra, hogy nem is olyan régen még a többi fa is terméstől roskadozott. A nap sugarai már nem világították meg a veranda előtti területet, a bágyadt fény csak a délutáni órákban érte el a kert hátsó végét. Ilyenkor Sándor kitette a nyugágyát, arcát a nap felé fordította, mert az utolsó cseppig ki akarta élvezni, ami még megmaradt a hajdani nyár leheletéből. Kint tartózkodása azonban sohasem nyúlt hosszúra, mert a meleg bunda és a takarók ellenére is tagjai hamar elgémberedtek. Felesége sem örült, ha férje sokáig maradt a kertben, mert féltette a megfázástól. Sándor a lehunyt szempillái mögött egészségesnek képzelte magát, ahogy szomszédjai tanácsolták. Gondolatban a tengerparton járt, hallgatta a hullámok morajlását, a sirályok énekét. Lábát a vízbe lógatta, élvezte, amint a sós nedű körbejárja fáradt bokáját. Mélyen beszívta a tiszta, tengeri levegőt, látta maga előtt, ahogy a tüdejébe kerülve a gyógyulást hozza el számára, és megsemmisíti a daganatos sejteket. Néha ugyan felmerült benne a kétely, hogy a képzelet valóban elegendő-e állapota visszafordítására, ám ennek ellenére szorgalmasan végezte a gyakorlatokat. Utolsó szalmaszálként kapaszkodott a lehetőségbe, miszerint az agy átprogramozásával képesek vagyunk uralkodni a testünkön. Szendergéséből vad köhögési roham riasztotta föl. Akkor vette észre az orrára szállt hópelyhet. Szétnézett, a lassan szemerkélő hó már fehérbe vonta körülötte a tájat. Ismerős hangokra lett figyelmes, majd anyósát és apósát pillantotta meg a kertkapuban. Anyósa látványosan csapta össze a kezét:

- Sándor, te megőrültél? Itt ücsörögsz ebben az ítéletidőben?

Sándor, akár egy csínyen kapott gyermek, azonnal felállt, de a hirtelen mozdulattól elveszítette az egyensúlyát, és visszaesett székébe. Anyósa hangos sikollyal vette tudomásul a történteket.

- Jól vagy?!- kérdezte aggódva. - Ugye, nem ájultál el? Mondj már valamit!

A férfit nagyon kellemetlenül érintette, hogy anyósa ekkora hangerővel kommentálja a látottakat. Valójában nem érezte magát semmivel sem rosszabbul, mint általában szokta, így aztán már talpon is volt.

- Hozom a kulcsot- mondta a köhögéstől rekedten.

- Nem- válaszolta anyósa határozottan. - Te csak maradj! Majd csöngetünk Etelkának. Fiam, nyomd már meg azt a csengőt! - fordult a férjéhez.

- Ugyan már, annyira még nem vagyok oda. Azt a pár lépést igazán meg tudom tenni- tiltakozott Sándor.

Ekkorra azonban már a felesége is megjelent az ajtóban.

- Sziasztok!- köszöntötte a szüleit.

Anyja egyből nekiesett:

- Lányom, hogyan engedhetted, hogy Sándor kint legyen a hóesésben! Nézd meg, hogy didereg! Még a végén kap egy csúnya megfázást, ami nála végzetes is lehet.

Etelka felnézett az égre:

- Jé, észre sem vettem, hogy esik a hó.

Anyja felháborodása ekkor érte el a csúcspontját:

- Hát mit csináltál? Így vigyázol a súlyos beteg férjedre?

- A gyerekkel voltam elfoglalva.

Etelka igazságtalannak érezte a vádat, mert tőle telhetően a leggondosabban ápolta férjét. Igyekezett kényelmes, szeretetteljes környezetet biztosítani számára, a legfinomabb falatokkal látta el, már amennyit Sándor gyógyszerektől kikészült gyomra elbírt, és szinte leste a kívánságait. Ebben a lelkiismeret-furdalása is szerepet játszott, hiszen olyan sokáig volt hűtlen. Legszívesebben kitörölte volna azt az időszakot az életéből, de a megtörténteket nem lehetett semmissé tenni. Legalábbis a józan ész, és a házastársi szeretet azt súgta, hogy temesse el a Péterrel való kapcsolatának valamennyi emlékét, zárja le szorosan a szemfödelet, és ne is bolygassa többé. Álmatlan éjszakákon azonban, amikor forgolódás közben már lucskosra izzadta ágyneműjét, néha alattomos módon előtört a vágy. Az álom és ébrenlét határán hirtelen Péter kezét érezte bőrén, beleborzongott, ahogy a férfi ujjai lágyan végigsimították a karját. Felriadt, eltelt néhány perc, mire tudatosult benne, hogy beteg férje mellett fekszik az ágyban, de a hangulat, amit elméje felidézett, továbbra is birizgálta érzékeit. Az ösztönök erősebbnek bizonyultak minden megfontolásnál, most már tudatosan süppedt vissza a megidézett képbe, és folytatta tovább álmodozásait. Reggel, amikor lelke ajtót nyitott a valóságra, szégyellte az éjszaka gyöngeségét, ezért megsokszorozódott figyelemmel fordult férje felé.

Végre mindannyian bejutottak a házba. Anyja kiadta az utasítást:

- Főzz egy jó erős teát ennek a szerencsétlennek! Teljesen megkékült az arca a hidegtől.

A fiatalasszony nem akarta Sándort eltiltani a kerttől. Férje valósággal kivirult, amikor kimehetett. Amióta csak ismerte, áthatotta a természet szeretete, a kórházban töltött hosszú idő után pedig valósággal habzsolta a kinti lebegőt. Állapotától függően a növények gondozásában is részt vett.

- Azt akarom, hogy ha már nem leszek, ezek a szépen megnyírt bokrok emlékeztessenek rám- szokta mondani munka közben.

Etelkának természetesen nem tetszettek ezek a szavak, ezért azonnal rávágta:

- Nem halsz meg, édesem, szükségünk van rád.

Sándor anyósára nézett:

- Köszönöm, hogy így aggódik értem, de tényleg nincs semmi bajom. Olyan jólesett ez a hideg. Végre nem tüzel a homlokom.

- De majd holnap fog a tüdőgyulladástól- replikázott anyósa.

- Sándor mindennap kimegy- szólt közbe Etelka.

Erre a kijelentésre szörnyülködött csak igazán az anyja:

- Nektek teljesen elment az eszetek! Etelka, legalább neked lehetne némi felelősségtudatod.

Közben a kisgyermek felsírt a másik szobában.

- Látod anya, a kiabálással felriasztottad!- fordult anyjához Etelka.

- Mit csinál az én kis madaram?- tudakolta az idősebb asszony.

- Aludna, ha hagynád.

- Igazad van, halkabban fogok beszélni. De Sándort tényleg ne engedd ki többet.

Mivel a gyermek nem hagyta abba a sírdogálást, anyja és nagyanyja bementek hozzá. Etelka apja, aki eddig hallgatott, mivel tudta, ez a legbölcsebb viselkedés, amikor felesége paprikás hangulatban van, leült a kávézóasztalhoz, és kezébe vette az aznapi újságot. Szeme a sporthírekre tévedt.

- Láttad tegnap a meccset?- kérdezte vejétől.

Sándor szeme felcsillant:

- Láttam, egyszerűen botrányos volt.

- Igen. Különösen a második félidő. Nem is tudtam, hogy ennyi botlábú játékos van a csapatban.

Sándor apósa mellé telepedett, és máris élénken ecsetelték az előző napi futballmeccset.

A másik szobában a kisgyermek újra elszenderedett. Etelka habozott egy darabig, majd miután helyet foglalt az ágy szélén, belekezdett:

- Ugye, Sándor nem néz ki valami jól?

Anyja hosszasan, sokatmondón nézett lányára:

- Őszintén szólva megrémültem, amikor megláttam. Ezért nem értem, hogyan engedheted, hogy abban a hidegben ücsörögjön.

- Anya, hát nem érted? Pontosan ezért hagyom, hogy azt tegye, amihez kedve van. Annyira imád a kertben lenni, nem akarom tőle elvenni ezt az élvezetet.

- Hmm, ti tudjátok- felelte anyja.

Etelka felállt, közelebb lépett anyjához.

- Anya- kezdte- mondani szeretnék valamit.

Anyja tekintete kérdővé vált. Látszott Etelkán, hogy zavarba van, idegességében előre-hátralépkedett, de aztán elszánta magát.

- A kislányom apja, hogy is mondjam...nem Sándor.

Látta anyja arcán a rosszallást, ezért gyorsan folytatta:

- Tudom, mit akarsz mondani, de kérlek, hallgass végig. Nem bírom magamban tartani ezt a terhet, meg kell osztanom valakivel. Szeretem Sándort, mindig is szerettem. De...megismerkedtem egy férfival, aki annyira más volt. Tele volt szenvedéllyel és tűzzel. És én elmentem vele. De már megbántam, és meg is szakítottam vele minden kapcsolatot. De a gyermek...

- Biztos vagy benne, hogy tőle van?

- Igen.

Az idősebb asszony, aki eddig a rácsos ágynál állt, megsemmisülten roskadt a hozzá legközelebb eső székbe. Levegőért kapkodott, majd amikor visszanyerte öntudatát, szigorú anyává változott át. Mivel a gyermek mellette aludt, nem mert kiabálni, de suttogásából is érződött a felháborodás:

- Micsoda szégyen! Apáddal nem erre neveltünk. Na és Sándor? Nem elég a betegsége, még egy ilyen csapást is el kell viselnie?

- Ő nem tud semmit.

- Azt ajánlom, ne is tudja meg. A hír azonnal megölné.