Ahogy belépett a kocsmába, cigarettafüst és savanykás fröccsszag csapta meg. Nem szokott ilyen helyekre járni, de egyszerűen nem volt otthon maradása. Magányosnak és rabnak érezte magát a négy fal között, hirtelen szűk lett számára a tér, egyetlen gondolat motoszkált csak benne, el innen. Az utcán, a szikrázó napsütésben megnyugodott kissé, depressziós hangulata alábbhagyott, ám hamarosan a céltalan kószálást is megunta. A székesegyház előtt találta magát, ahol a tér közepén álló szentháromság szobor mellett ősz hajú idegenvezető mutatta be csoportjának a nevezetességeket, németül. Belehallgatott, vajon mennyit ért belőle? Az érettségije óta nem foglalkozott a német nyelvvel, leszámítva néhány sportműsort külföldi tévéadókon, de ezek szókincse eléggé korlátozott volt. Örömmel fedezte fel, hogy sikerült elcsípnie néhány szót. Az idegenvezető éppen a székesegyház történetét tárta hallgatói elé. Az évszámok fordításával ugyan nehezen birkózott meg, de nagy vonalakban megértette, amit a férfi mondott. Tehát késő barokk stílusú, latin kereszt alaprajzú. A magassága 48... nem, 84 méter. A csoport belépett a templomba, önkéntelenül követte őket. A turisták a főoltárkép köré gyűltek, ámulva csodálták Maulbertsch festményét, a keresztet cipelő Jézust. Gyerekkorában nagyon megragadta ez a kép. Elborzadt a töviskoszorú, és a Krisztus arcán lefolyó vér láttán. A görnyedő test, a megtört, szinte bármelyik pillanatban földre rogyó ember alakja hihetetlen részvétet keltett benne. Addig nem is gondolta, hogy a szenvedés milyen méreteket ölthet, de ez a festmény ízelítőt nyújtott az élet borzalmaiból. Először elfordította a tekintetét, de a festmény megmagyarázhatatlan módon vonzotta, nem tudott másra figyelni. Ebben a templomban készült az elsőáldozására, a nagy esemény előtti napon itt várakoztak a gyónásra. Lelkiismeretesen összeírta azokat a bűnöket egy füzetbe, amiről nyolcévesen úgy gondolta, hogy meg kell bánnia. Bizony előfordult néha, hogy feleselt, vagy elfelejtette megírni a házi feladatát. Megpróbálta elismételni magában a listát, de a kép fogva tartotta képzeletét, csak a szenvedő Jézust látta. Ahogy meredten bámulta, egy pillanatra úgy tűnt, mintha a férfi rákacsintott volna, de hiába várta, többször nem ismétlődött meg. Hamarosan bekerült a gyóntatófülkébe. Még felnőttként is elvörösödött, ha az őt ért megaláztatásra emlékezett, ugyanis nem tudott megszólalni. Semmi nem jutott eszébe, csak térdelt a pap előtt, nyelt nagyokat, de nem tudta, mit mondjon. A lelkiatya először kedvesen, majd egyre idegesebben unszolta, de a kisfiú néma maradt. Ekkor a pap, hogy segítsen a gyermeknek, kérdéseket tett fel, például azt, volt-e olyan, amikor nem fogadott szót a szüleinek. Ám a válasz elmaradt, a lelkész pedig elveszítette türelmét. Gúnyosan megjegyezte, hogy bizonyára egy tökéletes kisfiúval van dolga, aki sose vétkezett, majd hozzátette, ha nem hajlandó gyónni, akkor nem is mehet áldozni. Aznap könnyek között hagyta el a templomot. Otthon persze nem merte elmesélni mi történt, hagyta, hogy nagyanyja megsüsse az ünnepi süteményt, anyja pedig kivasalja ruháját. Másnap reszketve járult a pap elé, attól félve, hogy az a templomi gyülekezet előtt hangosan kijelenti, hogy megtagadja tőle az áldozást. Legnagyobb meglepetésére ő is kapott ostyát. A remegés még napokig elkísérte. Ahogy az egyik mellékoltárra pillantott, Zsuzsikát látta fehér ruhájában, amint felé mosolyog. Egy szegfűt helyezett éppen a vázába, gyönyörűnek találta szőke, felnőttesen kontyba tűzött hajával. Gyermeki képzeletében, miszticizmusra való hajlamával mennyeinek látta a kislányt, az angyal földi mását testesítette meg. Annál nagyobbat csalódott, amikor a mosolytól felbuzdulva másnap nekiadta az almáját, de Zsuzsika kinevette, az almát pedig eldobta. Hangos nevetés térítette vissza a valóságba. Az idegenvezető nyilván humorosat mondhatott, és a csoport az elvártak szerint reagált. A bemutatás befejeződött, a kirándulók halk beszélgetés közben elhagyták a szent helyet. Ekkor ébredt rá arra, hogy tulajdonképpen szerelmi bánatában tévedt ide. Zsuzsika mintha előrevetítette volna a nőkkel való kapcsolatát, ugyanis eddig csak visszautasításban volt része. Ha ideig-óráig együtt is járt valakivel, hamarosan kiadták az útját. Ilyenkor hosszú időn át vádolta magát, marcangolta a lelkiismeret, hogy vajon mit ronthatott el, de sosem jutott dűlőre. Mindig igyekezett önmagát adni, ám a nők ezt nem honorálták.

A harmadik konyak után már nem látta olyan borúsnak a helyzetét. A fejére települő rózsaszínű köd segített a felejtésben. Lenge ruhájú, túlságosan kifestett nő ült mellé, szájában cigaretta.

- Mondd édes, meghívsz egy italra?

Elcsodálkozott egy pillanatra, nem is volt különösebben barátkozós hangulatában, de mégis igennel válaszolt. A nő már intett is a pincérnek, aki egy pohár pezsgőt hozott. A nő folytatta a csevegést:

- Mit búslakodsz itt magadban?

Keserűen elhúzta a száját ezekre a szavakra. Ez már csak így van. Magában búslakodik, ahelyett, hogy azzal lenne, akit szeret. Mit szeret, aki őrülten imád. Ó jaj, miért is ment vissza a férjéhez. Hát nem vette észre, hogy ő bármire képes lett volna érte? Nem vette észre az igazi szenvedélyt? Az együtt töltött órák, a lopott percek, a beteljesülés pillanatai mind-mind a semmibe foszlottak? Legalább a telefont venné fel, de már szóba sem akar állni vele. Úgy érezte, nem képes elfogadni a helyzetet, nem bír belenyugodni abba, hogy nem láthatja többet. Tennie kell valamit, mert különben megőrül.

- Mondj már valamit, tetszem neked?- kérdezte a nő.

- Igen- felelte udvariasan.

- Ne légy már ilyen morci, mesélj magadról!

Ugyan, mit mesélhetne? Azt, hogy az élete teljes kudarc? Arra eszmélt, hogy a nő gyengéden cirógatja a fejét, majd elsimítja a haját a füléről.

- De cuki anyajegy- kiáltotta, és megcsókolta a barna foltot.