A megyei kórház onkológiai osztályának várótermét zsúfolásig megtöltötték a betegek. Néhányan beszélgettek, a többség azonban rezignáltan maga elé tekintve várta, hogy sorsa felett ítélkezzenek. Sándor is ott ült feleségével a várakozók között. Már tegnap elkészítették a röntgenfelvételt a tüdejéről, az eredményt ma tudja meg a kezelőorvosától. Sorsdöntőnek érezte ezt a napot. Állapota továbbra is javult, köhögései jelentős mértékben csillapodtak, szinte számára is hihetetlen módon fokozatosan visszatérhetett régi elfoglaltságaihoz. Nemcsak puszpángbokrai szépültek meg újra, de már arra is képes volt, hogy kislányával hosszú sétákat tegyenek. Mindez örömmel töltötte el, de érezte, akkor mondhatja el igazán, hogy elindult a gyógyulás útján, ha ezt leletei is igazolják. Etelka megszorította a kezét:

- Tudom, hogy izgulsz, de valami azt súgja, hogy minden rendben lesz.

A férfi viszonozta a kézfogást. Amíg be nem lépett a kórházba, majd szétvetette a remény, hogy még tartogat neki is lehetőségeket az élet, de a fertőtlenítő szaga, a többi beteg látványa előhozta a régi csüggedés érzését. Igyekezett ugyan elhessegetni magától a negatív gondolatokat, ám a kórházi környezet látványa teljesen letaglózta.

- Gondolod?- kérdezte biztatásra várva asszonyától.

- Hát persze- válaszolta Etelka. - Ha rosszabbodnál, lenne ilyen pirospozsgás, telt arcod? Föl tudtál volna jönni a lépcsőn lihegés nélkül?

Sándor nem felelt, de felesége nem is várta el, csupán férje megnyugtatásául tette fel kérdéseit. A férfi fejében az járt, hogy valójában már eddig is túlteljesítette az orvosok jóslatait, hiszen éppen egy éve, hogy kiderült a betegsége, amikor azt mondták, hogy legjobb esetben is már csak néhány hónapig maradhat az élők sorában, és lám, még mindig itt van. Akármit is hoz a mai nap, sikerült még egy kis haladékot kicsikarnia a kaszástól. Nyílt a rendelő ajtaja, nagyot dobbant a szíve, de még nem ő következett, hanem egy fiatal, meggyötört arcú lány. Legközelebb viszont már őt fogja szólítani az asszisztensnő.

- Bemenjek veled?- nézett rá Etelka.

Sándornak jólesett felesége együtt érző jelenléte, kitartása mindvégig segítette, hogy el tudja viselni a szenvedéseket, de ma szerette volna egyedül hallani az orvos véleményét.

- Jobban szeretnék egyedül- mondta. - Ugye, nem haragszol?

- Hát persze, hogy nem, teljesen megértelek- felelte az asszony.

Többet már nem beszéltek, némán, gondolataikba mélyedve üldögéltek, amíg Sándor sorra nem került. Etelka magára maradva úgy érezte, ólomlábakon halad az idő. A többi beteg is sok időt töltött bent, de Sándor csak nem akart kijönni. Elővette az útközben vásárolt női magazint, de egy sort sem bírt elolvasni. Egy darabig a címlapon szereplő sztár fotóját nézegette, majd ideges mozdulattal visszatette az újságot a táskájába. Ekkor megszólalt a mobiltelefonja. Összerezzent a hangra, ezekben a drámai percekben nem volt kedve beszélgetni senkivel sem. A kijelzőn látta, hogy magántelefonszámról keresik, tehát még csak nem is ismerős. Lehet, hogy egy ügynök. Időnként különböző cégek képviselői szokták felhívni, és a legkülönfélébb furmánnyal próbálták meg értékesítési összejöveteleikre elcsalogatni. Olykor még a legotrombább lódításoktól sem riadtak vissza. És amit a legjobban visszatetszőnek tartott, az volt, hogy az ügynökök általában letiltják a telefonszámukat, és azáltal teljesen elérhetetlenné, megfoghatatlanná válnak. Csodálkozott, hogy újra zaklatják, pedig nemrégen vett magának új telefont új számmal, hogy elmeneküljön Péter hívásai elől. A telefon elhallgatott.

- Most már igazán kijöhetne- gondolta türelmetlenül.

A telefonja újból megcsörrent.

- Felveszem- határozta el- és lerázom, hogy hagyjon békén.

Legnagyobb meglepetésére ismerős hangot hallott a túloldalon.

- Etus kérlek, ne tedd le! Hallgass meg, mindenképpen beszélnünk kell!

Etelka szigorúvá és elutasítóvá változott:

- Megmondtam, hogy ne keress többet! És egyáltalán, honnét tudtad meg a számomat? A szüleimen és a legközelebbi barátaimon kívül nem tudja senki sem.

A válasz kicsit késve érkezett:

- Igen, de...felhívtam édesanyádat, és...

- Úristen!- vágott közbe Etelka kétségbeesetten. - Mit csináltál? Felhívtad az anyámat?

Hirtelen tudatosult benne, hogy kiabál. A váróteremben elhallgattak a betegek, és minden szem rászegeződött. Halkabban folytatta:

- Hogy tehettél ilyet? Megbeszéltük, hogy nem mondjuk el senkinek, ami kettőnk között történt. Különben is már vége, miért nem tudod ezt tudomásul venni? Megáll az eszem! Képes voltál erre? Most aztán mindent elrontottál! Éppen rendeződnének a dolgaim, és akkor jössz te...

- Várj, várj- Péter alig tudta megállítani a szóáradatot- anyádnak nem mondtam semmit. Egy volt osztálytársadnak adtam ki magamat, aki az osztálytalálkozót szervezi, azért kell a számod.

Etelkát ez egyáltalán nem nyugtatta meg:

- Te jó ég! Ettől buktunk le igazán. Fél éve volt az osztálytalálkozónk.

- Miért ne lehetne még egy? Olyan jól éreztük magunkat, hogy újra össze akarunk jönni.

Az asszonynak feltűnt, hogy árnyék borul a mellette lévő székre, ezért felpillantott. A férje állt előtte, komor arccal figyelve feleségét. Etelka összerándult ijedtében.

- Most le kell tennem-dadogta. Erélyes mozdulattal lenyomta a gombot, és táskája mélyére süllyesztette a telefont.

- Mesélj, mit mondtak?- kérdezte Etelka, de hangjában nem kíváncsiság, sokkal inkább bűntudat érződött.

Férje kifürkészhetetlen tekintettel, mozdulatlanul állt.

- Mondj már valami!- az asszony kétségbeesése egyre jobban nőtt.

Férjéről továbbra sem lehetett érzelmeket leolvasni. A kettejük között beállt csend az elviselhetetlenségig fokozódott.

- Kivel beszéltél???

Hangzott el a baljóslatú kérdés.