Vannak helyzetek, amikor az ember teljesen tehetetlenné válik. A száját szólásra nyitná, de az izmok nem engedelmeskednek. Etelka legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Annyira megriadt Péter hívásától, hogy nem vette észre, mikor jött ki férje a rendelőből. Vajon mennyit hallott a beszélgetésből? A férfi mozdulatlan arca nem sok jóval biztatott. Még felesége erőltetett mosolyára sem reagált. Nyomasztó csend telepedett közéjük, a váróterem nyüzsgő élete nem hatolt el a tudatukig. Már-már versengéssé fajult a hallgatás, vajon melyikük bírja tovább? A szavak azonban csak tört részét teszik ki mondanivalónknak, testtartásunk, arckifejezésünk jóval többet árul el belső világunkból. Az üzenet, amit a házaspár a szemével közölt, leleplezte a bennük dúló vihart. A férfi meglepetéssel és csalódással vegyes pillantása megrettent, a tetten értek alázatával esdeklő szempárba ütközött. Végül az asszony volt az, aki feladta a néma küzdelmet.

- Mondd már, mit mondott az orvos! Meg fogsz gyógyulni?- a kérdésben tulajdonképpen egy könyörgés hangzott el, hogy ne foglalkozzanak most a telefonhívással, amikor sokkal fontosabb dolog érdekli. Már odáig jutott, hogy átkozta magában a percet, amikor engedett Péter unszolásának, és elment az első találkára. Akkor izgalmasnak találta, nagyon vágyott egy kis változatosságra, és örült, hogy kimenekülhet a hétköznapok rutinjából. De...arra nem számított, hogy volt szerelme nem nyugszik bele a szakításba, és hónapokkal később is üldözni fogja. Bármennyire is jó volt vele, neki a férje oldalán a helye, főleg amikor az ilyen beteg. Az igaz, hogy éppen Sándor betegsége miatt hagyta ott a férfit. Vajon akkor is megtette volna, ha a férje egészséges marad? Á, kár ezen törnie a fejét, ami történt, megtörtént, most a legfontosabb az, hogy valahogyan kimásszon ebből a slamasztikából. Várakozón nézte a férjét, aki még mindig nem válaszolt.

- Az Isten szerelmére, szólalj már meg!- tört ki önkéntelenül a kiáltás a rúzstól fénylő ajkakból.

Ekkor kinyílt a rendelő ajtaja, és az asszisztensnő nézett ki rajta.

- Kérem, befáradna egy percre!- fordult Etelkához.

Végre a férje is szóra nyitotta a száját:

- Tulajdonképpen csak azért jöttem ki, hogy megmondjam, a főorvos úr veled is beszélni szeretne.

- Baj van?- riadt meg Etelka.

Az asszisztensnő kicsit türelmetlenül lépett előre:

- Bent majd mindent megtud. Jöjjenek, ne várakoztassák tovább a főorvos urat, még rengeteg beteget el kell látnia.

- Feltétlenül szükség van rám is?- kérdezte Sándor. - Nekem azt mondta a főorvos úr, hogy velem már mindent elintézett.

- Ha nem akar, nem kell- mondta az asszisztensnő. - Elég lesz a felesége is.

Etelka vegyes érzelmekkel indult a rendelőbe. Világ életében irtózott a kórházi fertőtlenítő szagától, de férje kedvéért megpróbálta legyőzni a fóbiáját, ami többé-kevésbé sikerült is. Egyetemista korában érzett hasonló izgalmat, amikor neki kellett a vizsgáztató színe elé járulnia. Ott azonban a legrosszabb, ami történhetett, az volt, hogy megbukik, itt viszont Sándor élete, és így mindnyájuk jövője forgott kockán. Néhány verítékcsöpp gurult végig a homlokán, de nem merte elővenni a táskáját. Az őszes hajú, nyugdíjkorhatárhoz közel járó, kissé kopaszodó, jóindulatúnak látszó orvos széles mosollyal fogadta:

- Hát asszonyom, nem is tudom, mit mondjak. Ilyennel még nem találkoztam a praxisomban.

Etelka nem értette, miről beszél a doktor. Csak állt, a a sós csöppök már az orrát is elérték, kellemetlen, csiklandó érzést okozva. Tüsszentenie kellett, de vissza tudta tartani nagy erőfeszítések árán. Az orvos Etelka arcát fürkészte, azt várta, hogy az asszony örömujjongásban tör ki, de mivel ennek a legcsekélyebb jelét sem látta, megkérdezte:

- Hát a férje nem mondta meg?

- A férjem nem mondott semmit- vágta rá gyorsan az asszony.

- Nos - a ráncos arc ismét nevetésre húzódott,- akkor én vagyok az első, aki ezt a csodálatos hírt közölhetem önnel. A férje tumora 90%-ban visszahúzódott, az összes vizsgálat megerősítette ezt. A vérképe is szinte majdnem tökéletes. Az ő esetében ez egyenesen a csodával határos. Ritka, úgy is mondhatnám, majdnem lehetetlen, hogy valaki olyan előrehaladott állapotból, mint amilyenben a férje volt, rendbe jöjjön.

Etelka hatalmasat sóhajtott. A megkönnyebbülés sóhaja volt ez. Most már mindenképpen elő kellett vennie a zsebkendőjét, mert nem bírta visszatartani a könnyeit.

- Persze - folytatta az orvos- az, hogy most tünetmentes, nem jelenti azt, hogy végleg meggyógyult. A férjének továbbra is egészséges életmódot kell folytatnia, nem szabad dohányoznia, alkoholt fogyasztania, kerülnie kell az erős napsütést, mert bármikor fennállhat a kiújulás veszélye. Ezért jó lenne, bár tisztában vagyok vele, hogy a mai világban szinte lehetetlen, de jó lenne stressz mentes, nyugodt életet élnie.

Az asszony nehezen tudott figyelni, alig várta már, hogy az ajtón kívül lehessen, és megölelhesse Sándort. Rettenetesen vágyott férje ölelő karjaira. Elhatározta, hogy töredelmesen bevall mindent, és a férfi bocsánatáért esedezik. Sándor mindig is nagylelkű volt, egy darabig talán sértődött lesz, de előbb-utóbb meg fog bocsátani. Legalábbis Etelka nagyon remélte. De, várjunk csak! Kímélni kell őt, lehet, hogy a megrázkódtatástól visszaesne. Ki kell puhatolnia, mennyit tud, és egy jó mesét kitalálnia. Végre elhagyhatta a rendelőt, a férjének azonban csak a hűlt helyét találta. Egy darabig kereste, még a mellékhelyiségbe is benézett, egy marcona alak ki is kergette, mit keres nő létére a férfi mosdóban, majd beletörődött, hogy Sándor elment.

Már egy félórája le-föl sétált a kapu előtt. Otthon még olyan szilárdnak érezte elhatározását, hogy azonnal tettekre is váltotta. A Főtéren még harcias léptekkel haladt keresztül, a Király utcában már veszített valamit a tempójából, a Petőfi utcában pedig egyenesen lelassult. A Március 15-e téren le kellett ülnie néhány percre egy padra, hogy erőt gyűjtsön.

- Ez így nem mehet tovább- hajtogatta magában. - Sosem akar beszélni velem. Azt gondolja, nem jöttem rá, hogy miattam cserélte ki a telefonját? Azért is elmegyek hozzá, és ha nem akar beszélni velem, hát az utcán fogom kikiabálni, mindenki füle hallatára. Nehogy azt higgye, hogy ilyen könnyen megúszhatja. Velem nem lehet kukoricázni. Ő volt az, aki azt mondta, hogy én ismertettem meg vele az igazi szenvedélyt, mert előttem még csak nem is gondolta, hogy létezik ilyesmi. Most pedig megtagad mindent, amit átéltünk?!

A házba azonban mégsem mert becsöngetni. Többször a csengőre helyezte az ujját, de nem nyomta meg. Mi van, ha a férj nyit ajtót? Megrémült ettől a gondolattól, pedig ezt a kockázatot vállalnia kell. Hát, legfeljebb megint előhozza majd az osztálytalálkozós történetet. Aztán útjukra indultak az események. Azt látta, hogy keze a csengőre tapad, és már hallotta is a csilingelést. Úgy érezte, nem ura magának, nem ő az aki itt áll, a tudatalattija vette át az irányítást. Idősebb asszony jött az ajtóhoz.

- Jó napot kívánok- köszönt Péter udvariasan. - Etelkát keresem.

- A lányom nincs itthon- felelte az asszony. - Mit mondjak neki, ki kereste?

- Hát...- Péter habozott egy kicsit. - Én beszéltem önnel telefonon. Az osztálytalálkozót szervezem.

Etelka anyján a felismerés suhant végig.

- Igen, emlékszem. Nem sikerült felhívnia?

- De igen- válaszolta Péter zavartan,- de szeretnék vele személyesen is beszélni.

Az idős hölgy elmondta, hogy Etelka a férjét kísérte az orvoshoz, és fogalma sincs, mikor jön haza, tehát próbálja meg máskor. Ismét nem Péter volt az, aki kikönyörögte, hogy bemehessen, és a konyhában várakozhasson. A kisszobából a kislány totyogott elő. Kedvesen az idegenre mosolygott.

- Ő Etelka kislánya?- kérdezte a férfi.

- Igen, ugye, milyen édes?- felelte a nagymamája. - Hát nem kiköpött anyja?

A gyermek barátságos természetű lévén Péter ölébe kérezkedett. Mivel a férfi jó benyomást akart kelteni, megengedte, hogy a kislány a térdén üldögéljen, sőt, még meg is simogatta a szöszke buksiját. Ahogy egy tincset elhajtott a füléről, észrevette az anyajegyet, azt, amilyen az ő fülén is volt, pontosan ugyanazon a helyen.