Vadul dobogott a szíve, ahogy végigrohant az utcán. A körforgalomnál lassított, de tüdeje tovább zihált. Egyre csak a barna foltot látta maga előtt. Tudta jól, vannak olyan véletlenek, amikor két idegen ember meglepően hasonlít egymásra anélkül, hogy bármiféle rokoni kötelék fűzné őket egymáshoz. De hogy pontosan ugyanolyan alakú anyajegy legyen, méghozzá ugyanott, az már felkelti a gyanút. Gyerekkorában gyakran csúfolták a fülét elcsúfító rondaság miatt, sírt is eleget, amikor visszahúzódott otthona biztos menedékébe, anyja azonban azzal vigasztalta, hogy cseppet se bánkódjon, mert éppen ez az anyajegy teszi egyedivé, ez különbözteti meg a többiektől, és egyszer majd elérkezik az idő, amikor büszke lesz rá, mert valaki éppen emiatt választja ki őt a tömegből. A jóslat valóra vált, Etelka sokat kényeztette a valaha oly gyűlöletesnek tartott fület, nem győzte csókjaival elhalmozni, ha éppen szeretetrohamában érte az asszonyt. Az emlék fájdalmasan érintette, hiszen füle visszavedlett közönséges füllé, hajdani szerelme már a férjének osztogatta csókjait. Még egy utolsó kísérletként elment ugyan Etelkához,de ha őszinte akart lenni önmagához _ és miért ne lett volna az, annyiszor kényszerült már képmutatásra élete során, legalább saját magát nem szerette volna becsapni_, nem számított másra, mint egy újbóli elutasításra. Az események azonban úgy alakultak, hogy nem tudta megvárni kedvesét, mert amint megpillantotta a kislányt, érezte, itt valami nem stimmel. Az anyajegy pedig még jobban elbizonytalanította. Talán mégsem Sándor a gyermek apja, hanem...hanem...nem, arra még gondolni sem mert, még a kézzelfogható bizonyíték láttán sem. Szerencsére a nagymama nem vette észre a hasonlóságot, mert amikor Etelka elhagyta, a magára maradt férfi újra megnövesztette a haját, hiszen már nem volt többé kinek megmutatnia. Gondolataiba merülve botorkált át az úttesten. Amit most megtudott, alapjaiban változtathatja meg az életét. Igaz, egyszer már élt házasságban, azonban anyjának köszönhetően még azelőtt véget ért, hogy gyermekük született volna, így sosem tapasztalta még, milyen is apának lenni. Apa, ízlelgette szájában a szót. Sokat nem jelentett számára, mert a saját apját sosem ismerte. Anyja gyermeklányként hozta őt a világra, apja már hetekkel a születése előtt eltűnt. Hogy hová ment, azóta sem tudják, noha évekig keresték. Még a képét sem láthatta, mert egyszer anyja dührohamában minden emléket megsemmisített, ami a hűtlen kedvesére emlékeztette. Így anyjával kettesben, férfi nélkül nőtt föl. Az egyre idősödő asszony valamennyi szeretetét a fiára irányította, néha annyira túlzó módon, hogy majdnem megfojtotta a gondoskodás csápjaival. Kamaszkorában rendkívüli csatározások folytak a világra ébredő fiú függetlenségéért, de végül az anya győzött, mint ahogy diadalt aratott fia tiszavirág életű házassága fölött is. Nem bírta elviselni, hogy Péter rajta kívül mást is szeressen. Rút hálátlanságnak tartotta, ha a fiú bárkivel barátkozott, vagy egyáltalán szeretettel nyilatkozott valakiről. Legszívesebben bezárta volna a négy fal közé, hogy teljesen megtarthassa magának, de a tankötelezettség miatt iskolába kellett járnia, utána pedig az egyetemet látogatta, majd gyorsan elhelyezkedett. Ezért aztán, ha napközben nem is lehetett imádata tárgyával, ragaszkodott hozzá, hogy fia dolga végeztével azonnal siessen haza, cserében aztán ellátta mindenféle földi jóval, Péternek semmit sem kellett tennie, még a reggelit is az ágyában kapta meg. Hamar beletörődött sorsába, sőt, egy idő után kényelmesnek találta, hogy anyja mindent elvégez helyette. Ez az állapot egészen az Etelkával való megismerkedésükig tartott. Etelka nemcsak az igaz szerelemmel ismertette meg az élettapasztalatok híján lévő fiatalembert, hanem felébresztette benne a szabadság, az önmegismerés utáni vágyat is. Etelka mellett kezdett egyre jobban saját magává válni, és megtanulta, hogyan mondjon ellent anyjának. Már nem rohant haza munka után, hanem vagy Etelkával töltötte a délutánjait, vagy újonnan szerzett barátaival ment moziba, sörözni. Az addig mogorvának látszó kollégái tárt karokkal fogadták, amint megnyílt feléjük. Szerelme elveszítésével azonban ismét visszatért elefántcsonttornyába, bár anyjától továbbra is megkövetelte a három lépés távolságot. Most azonban új helyzet állt elő, ami számára szinte egy világrend megrendülésével ért fel.

Sándor leverten érkezett haza. Megpróbálta elfordítani a kulcsot a zárban, de az nem mozdult. Bosszúsan vette tudomásul, hogy felesége megint bent felejtette a kulcsát, pedig már ezerszer a lelkére kötötte, hogy amikor hazaér, az legyen az első, hogy kiveszi. Megnyomta a csengőt.

- Jövök!- hallotta az anyósa hangját, majd hamarosan ki is nyitotta az ajtót. Unokájával a karján, a szokásos kicsit modoros lelkendezésével fogadta a vejét:

- Szervusz, fiam, végre itt vagy, már agyon izgultam magam miattad.

- Nem kellett volna- tolta félre az anyósát, hogy bejusson a nappaliba. Az asszony persze a sarkában:

- Mesélj már, mi volt!

Sándor töltött magának egy konyakot, lerogyott a fotelba, úgy válaszolt:

- Mindent rendben találtak, a daganat már visszahúzódóban van.

- És ezt csak így mondod?- korholta meg az asszony.

A férfi ingerült lett. Amikor közölték vele a jó hírt, madarat lehetett volna vele fogatni a boldogságtól, de aztán meghallotta Etelka telefonbeszélgetését, amit nem lehetett félreérteni, így a jókedve egy-kettőre elszállt. Egész betegsége alatt csodálta élete társát hűségéért, odaadásáért, úgy érezte, neki van a legjobb felesége a világon, és ez tudat segítette abban, hogy még a legnagyobb szenvedést is el tudja viselni, teljes lelkével hitte, hogy szerelmük még a pokol ördögeivel is képes szembeszállni, és akkor egy véletlenül kihallgatott beszélgetés mindezt romba döntötte. Önmagában a telefon még nem is lett volna akkora baj, ha Etelka nevet egyet, és azt mondja, hogy egy barátnőjével bolondozott, de zavartsága mindent elárult. Mit ér a gyógyulás, ha csalódnia kellett abban, akinek odaadta az egész életét. Mit ér bármi is az életben, ha a nő, akit úgy szeretett, elárulta a legnemesebbet, kettejüket. Hát ezért nem tudott örülni, de anyósának nem akarta elárulni. Fáradtnak érezte magát minden magyarázkodáshoz. Ezért ezt mondta:

- Hát hogyan mondjam?

- Fiam!- ugrándozott körülötte az anyósa- , de hát ez fantasztikus! Ez azt jelenti, hogy meg fogsz gyógyulni, és teljesen új életet kezdhettek Etelkával.

-Új életet?- motyogta a férfi, ajkán keserű mosollyal. Új élet?! Igen, most új élet kezdődik, de milyen? Vajon mit fog mondani Etelka, ha hazajön? És egyáltalán, hol marad ilyen sokáig? Sándor is hosszasan csavargott az orvosnál tett látogatás után, és titokban abban reménykedett, hogy Etelka bűnbánó arccal fogadja majd, és azt mondja, hogy tréfa vagy félreértés volt az egész, és mindketten egy jót nevetnek, ő pedig megrója, hogy többet ilyet ne csináljon. Lehet, hogy annál a férfinál van? Muszáj volt felkelnie a székéből, mert fáradtsága ellenére sem tudott ülve maradni, annyira szétvetette a féltékenység..

- Hát Etelkát hol hagytad?- kérdezte az egyre csak ujjongó anyósa.

Ekkor megszólalt a csengő, az asszony máris készségesen indult az ajtó felé.

- Szia anya!- hallotta a férfi a feleségét, és a hangtól elvörösödött.