Koós Attila: Egy átlagember a Föld bolygón  

Velem semmi csudálatos dolog nem történik.
Nem raboltak el űrlények még soha, szexuális aktusra nem kényszerítettek még földlakók sem. Nem fedezek fel magamban különleges képességeket, a kanalak pór módon visszaröhögnek, ha hajlítani a gondolatom erejével a tükrükbe koncentrálok. A lámpa működtetéséhez a kapcsolót kell használnom és szégyenszemre a gondolatokban sem olvasok. Olykor a világos beszédet sem értem, azt mondják, ez nem rendkívüliség, csak szimplán hülye vagyok.
Nem vagyok képes az idegen nyelveket órák alatt elsajátítani, a fizika és a matematika statikusan hat a szervezetemre: feláll a hátamon a szőr. Szeretni szeretem a tudományt, persze, csak az távol sem ismeret, tudás. Jut eszembe, sem repülni nem vagyok képes, sem transzportálni magam nem tudom. Falakon sem látok át.
Félek a póktól, a kígyótól és úgy általában minden gusztustalan, félelmetes szörnytől, mint a darázs vagy az egér.
Persze a kutyáktól is. Néznek az emberre, csurog a nyáluk és látom a szemükben, hogy már csontoznak lélekben - a gazdijuk meg veregeti azt az elefántnyi buksijukat, hogy milyen szelíd, játékos kis kópé az ő kedvencük. Köszönöm, én inkább a csocsót vagy az ugrókötelet választanám, pajtás. Játszon velük a lelkibeteg krokodil, én csak egy átlagos ember vagyok a Föld bolygóról.
De igazán rémisztő az átlagosságom a művészetekkel való kapcsolatomban. Például még csak értelmes ábrázatot sem tudok vágni egy Picasso-kép előtt. Külön meg kellett tanulnom, mivel és mit is akar a hogyanjával kifejezni - aztán azt kérdezem magamtól: hány olyan átlagos ember él körülöttem vajon, mint én, aki a szépet szeretné magyarázatok és tanulmányok nélkül csodálni?
De lehet, sőt biztos, hogy nincs igazam, mert a többség érti ezeket a művészi megnyilvánulásokat. Vagyis átlagosságomhoz jócskán tapad maradiság és...hogy is mondjam...tudatlanság. Mégsem sikerül magam rosszul érezni emiatt. Néha, és egyre gyakrabban találkozom hozzám hasonló átlagos emberekkel, akik meglepnek a szépségükkel. Ők nem tudnak róla, de gyönyörű lelkeket viselnek a sorsukban. Engem is megbámulnak, én pedig vigyorgok, mert ugye a mosoly olyan, mint a nyitott tenyér: tessék közeledni, nincs nálam fegyver.
Szóval, lépkedünk, sétálgatunk itt a Földön néhányan, akik szétcsodálkozunk magunk körül...és olyan jó néha egy hasonló, átlagos vigyorba belekapaszkodni!
Vajon a különleges emberek minket észrevesznek?