Ha létezik tiszta, őszinte megbánás, Etelkát valami ehhez fogható, sosem tapasztalt érzés járta át. Legszívesebben visszafordította volna az idő kerekét, hogy semmissé tegye a percet, amelyben Pétert megismerte, de lelke mélyén tudta, mindez hiú ábránd. A megtörténteket semmilyen lelkiismeret-furdalás nem teheti jóvá. A magokat elvette rég, most le kell aratnia keserű termését. Feldúltan hagyta el a kórház épületét. A bejáratnál majdnem hanyatt esett, amikor megbotlott egy üresen álló tolókocsiban, bal bokája rettenetesen sajgott az ütközéstől. Még a fájdalom sem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy visszahozza a valóságba. Távolba révedő tekintettel ment át az úttesten, öntudatlanul bolyongva. Sándor betegsége egyfajta bensőséges kapcsolatot eredményezett a házaspár között, ami ma délután megbomlott. Eddig fél szavakból is megértették egymást, ismerték a másik rejtett célzásait, a közösen megvívott harc láthatatlan szállal kötötte össze mindennapjaikat. Önvádaktól roskadozva rogyott le egy padra a közeli parkban. Fogalma sem volt arról, mitévő legyen. Talán, ha térdre borul, ha Sándor bocsánatáért esedezik, még megbocsát. Igen, határozta el magát, ezt kell tennie. Felállt, majd szapora léptekkel az otthona felé vette az irányt. Amint a feje fölé sátrat vonó platánokat elhagyta, tempója lelassult, tétován tekintett vissza az üresen hagyott padra. Sándor egyik mondata járt a fejében, ami nem sokkal a házasságkötésük után hangzott el. Egy csodálatos őszi délután a hegyekben kirándultak. Éppen egy meredek emelkedő tetejére értek, zihálva nyúltak el a napsütötte tisztáson. Sándor letekerte a kulacs tetejét, amit előzőleg töltöttek meg friss forrásvízzel a völgyben, és felesége felé nyújtotta. Etelka élvezettel kortyolta a még hideg nedűt. A napfény, a magaslati levegő elbódította a hosszabb túrákhoz nem szokott lányt, vagyis néhány hónapja már asszonyt. Sándort is hasonló varázslat töltötte el, aminek a középpontjában a szerelem, az élet egyik legnagyobb misztériuma állt. Gyengéden ölelte át Etelka vállát.

- Hát nem csodálatos itt? - kérdezte az alattuk elterülő tájra pillantva.

- De igen - válaszolta Etelka. - Azt hiszem, még sosem voltam ennyire szép helyen. Olyan boldog vagyok!

- Én is - vágta rá Sándor.

Megérintette őket az örökkévalóság, azon ritka pillanatok egyike, amikor megszűnik tér és idő, amikor nem számít más, csak ők ketten. Lágy szellő hűsítette arcukat, bodor felhők kergetőztek az égen.

- Szeretlek - súgta Sándor.

Miután kibontakoztak egymás karjaiból, Etelka elborzadva nézett végig a mélybe vesző ösvényen. Hirtelen tudatosult benne, milyen magasan is vannak, és mennyire csúszós az út lefelé.

- Én itt maradok! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Képtelen vagyok ezen a meredek lejtőn lemenni. Biztos, hogy elesek, és lezuhanok.

Sándor együttérzéséről biztosította riadt asszonyát, majd megnyugtatta, hogy vigyázni fog rá. Kéz a kézben haladtak a veszélytelennek cseppet sem mondható erdei úton, de hála a férfi szerető gondoskodásának, szerencsésen megérkeztek a forráshoz. Etelka felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, miközben imádott férjéhez bújt.

- Köszönöm - rebegte hálásan. - Mondd, ugye mindig így fogsz szeretni, ahogyan most?

- Szeretlek - felelte Sándor -, és szeretni is foglak. Csak egy esetben veszítheted el a szerelmemet, ha belép valaki más is az életedbe. Azzal ugyanis azt bizonyítod, hogy már nem vagyok fontos neked.

Pedig ez nem igaz, gondolta Etelka, miközben újra letelepedett árván hagyott padjára. Sándor akkor is fontos maradt, amikor Péter rabul ejtette. Sosem akarta elhagyni férjét, Péterben csupán az vonzotta, amit Sándorban nem talált meg. Sokáig nem tudta megnevezni, mi az, de ma már rájött, egyfajta gondtalanság, szertelenség az, ami hitveséről lekopott az évek során. A sziklánál még férje is önfeledten élvezte az ifjúság ajándékait, de mint oly sok mást, az idő ezt is elmosta. Péterben viszont újra megtalálta, legalábbis azt hitte, egészen addig, amíg a rák közbe nem szólt. Ismerős hang riasztotta fel merengéséből.

- Etus - ragadta meg a karját a szinte tébolyult férfi.

A nő döbbenten szisszent fel:

- Eressz el! Mit akarsz itt?

- Téged - kiáltotta Péter. - Feltétlenül beszélnünk kell.

- De én nem akarok veled beszélni. Hát nem érted, hogy vége?

Hiába próbálta kiszabadítani magát, a férfi erősen szorította.

- Engedj el - zihált Etelka -, vagy sikítok!

Egy darabig néma küzdelem zajlott kettejük között. Péter ujjai fájdalmasan nyomódtak Etelka vállába. Etelka rángatózott, vonaglott, majd egy jól célzott rúgás megtette a hatását.

- Miért teszed ezt velem? - kérdezte a férfi, miután a kíntól szóhoz jutott. - Hát nem te mondtad, hogy én vagyok számodra az igazi szenvedély?

A teljesen eltorzult arc semmi jóról nem árulkodott. Etelkát most csak egy cél vezérelte, minél előbb megszabadulni ebből a szituációból. Nem is értette, hogyan veszíthette el a fejét egy ilyen agresszív alak miatt. Hogy volt képes Sándor bizalmát eljátszani egy olyan valaki miatt, aki a legkisebb mértékben sem képes kontroll alatt tartani az indulatait.

Összeszedte magát, hogy higgadtnak tűnjön:

- Péter, én a férjemet szeretem. Neki esküdtem örök hűséget, és ehhez is tartom magam.

- Arról már elkéstél, drágám - hallatszott a férfi gúnyos kacaja. - Vagy csak úgy kitaláltam azt a sok-sok lopott percet, amit velem töltöttél?

- De annak vége, vége, vége- tiltakozott hisztérikusan a nő. - És most menj, engedj az utamra!

- És a gyermek - állította meg a férfi. - Azt hiszed, nem tudom, hogy én vagyok az apja?

Etelka újra a padra rogyott, most már teljesen reményvesztetten.

- Hát ezt meg honnét veszed?

- Láttam a pici fülecskéjén az anyajegyet. Annak a pontos mását, amit úgy szerettél harapdálni. Vagy már elfelejtetted?

- Te, te láttad Borbálát?- Etelkát már csak egy hajszál választotta el az ájulástól.

- Nyugi, csak anyád meg a kicsike voltak otthon. De anyád nem sejt semmit. Azt mondtam, hogy egy régi osztálytársad vagyok.

El innen, zakatolt Etelkában a menekülési ösztön. Most azonnal hazamegy, és bocsánatot kér Sándortól. Borbálát pedig a lehető leghamarabb előjegyzi műtétre. Meg kell szabadulnia az árulkodó jeltől. Felugrott, és futásnak eredt. Péter utána kapott, de csak a levegőt markolta. A nő csak biztos távolságból mert hátranézni, de a férfi nem követte, leszegett fejjel állt a padnál. Az utcazajban csak elmosódottan hallotta fenyegetőzését:

- Ezt nem hagyom annyiban, meglátod!

A házuk előtt lassított. Elhatározta, sétál egyet, ne kelljen lihegve beállítania. A közeli tóban vidáman úszkáltak a tőkésrécék. Emlékezett rá, mennyire örült, hogy a Királyrétre költöztek, mennyi reménnyel és vággyal indult új életébe. Maga előtt látta féltve őrzött harmóniumát, amint darabjaira törik. Talán ez volt az ómen, ami jövőbeli szenvedéseikre mutatott? Akárhogy is történt, bízott abban, hogy a dolgok még helyrehozhatók. Sándor és az ő története nem érhet itt véget, különösen most, hogy férje a gyógyulás útjára lépett. Remegő kézzel próbálta kinyitni a bejárati ajtót, de az nem engedelmeskedett. Csengetésére anyja jelent meg.

- Szia, anya - üdvözölte az elé tipegő asszonyt.

- Mama, miért hagyja mindig a kulcsot a zárban? - hallatszott Sándor ingerült korholása a házból. Dobogó szívvel lépte át a küszöböt, a megbocsátás reményében.

VÉGE