Július 4-én immár második alkalommal látogatott el idén Egyesületünk a Fővárosi Nagycirkuszba. Ezúttal azonban nemcsak Vas vármegyéből, hanem Zala különböző településeiről is érkeztek sorstársaink, így Nyugat-Magyarország több pontjáról összesen negyvenöt látássérült vendég foglalhatta el helyét a nézőtéren. Már önmagában ez is különleges érzés volt: tudni, hogy ennyien gyűltünk össze azért, hogy közösen fedezzük fel a cirkusz újabb csodáját.

Az odautazás ezúttal sem nélkülözte a kalandokat. Egy váltóhiba miatt vonatunk késve érkezett Budapestre, ráadásul az 1-es villamos vonalán karbantartási munkák zajlottak. Így az út a megszokottnál jóval mozgalmasabbra sikerült: vonatról villamosra, onnan pótlóbuszra, majd ismét villamosra, végül trolibuszra szálltunk, mire megérkeztünk a Fővárosi Nagycirkuszhoz. Bár mindez némi késést okozott, jókedvünkből semmit sem vett el. Ellenkezőleg: mire beléptünk a Cirkusz kapuján, még inkább úgy éreztük, hogy egy különleges nap vár ránk.

Érkezésünket követően kezdetét vette az a program, amelyet talán minden alkalommal a legnagyobb izgalommal várunk: a taktilis kulisszabejárás. A látássérült nézők számára ezek a találkozások felbecsülhetetlen értékűek. Míg a legtöbben csupán távolról figyelhetik a porond eseményeit, addig nekünk lehetőségünk nyílik arra, hogy testközelből ismerkedjünk meg a szereplőkkel, megérintsük a jelmezeket, kézbe vegyük az előadás kellékeit és rekvizitjeit, vagy akár közelről találkozzunk az állatokkal is. Ezek az aprónak tűnő pillanatok teszik számunkra teljessé az élményt.

Ezúttal elsőként Pippa bohóc köszöntött bennünket, aki magával hozta egyik tündéri, fekete-fehér bundájú kutyáját is. Nem sokkal később megismerkedhettünk a Napot és a Holdat megidéző táncosokkal, akik különleges maszkjaikat és díszes jelmezeiket is megmutatták nekünk. Találkoztunk az előadás kézenálló művészével is, aki később egészen elképesztő mutatványokkal kápráztatta el a közönséget, valamint a balettkar egyik tagjával, aki a történet során egy mitikus sárkány bőrébe bújik. A jelmezek gazdagsága, a különleges anyagok, díszítések és kellékek már ekkor sejtették velünk, hogy ezúttal valóban egy mesebeli világ tárul majd elénk.

Miután véget ért a kulisszabejárás, elfoglaltuk helyünket a nézőtéren, és megkaptuk a narrációhoz szükséges vevőegységeket és fülhallgatókat. A történet minden egyes pillanatát Vas Anna élő narrációja kísérte végig, aki immár hosszú évek óta segít bennünket abban, hogy a porondon zajló események számunkra is teljes egészében átélhetővé váljanak. Anna azonban ennél sokkal többet tesz. Nem csupán elmondja, mi történik előttünk, hanem szavaival képeket fest, hangjával életre kelti a mozdulatokat, a tekinteteket, a jelmezeket, a fényeket és az apró gesztusokat is. Mire felgördül a képzeletbeli függöny, mi is ugyanannak a varázslatnak válunk részeseivé, amelyet a látó közönség a szemével követ.

A Mirázs - Örökség már címében is különleges utazást ígér, és ezt maradéktalanul be is váltja. Az előadás különböző népek legendáit és mítoszait kelti életre, miközben a cirkuszművészet, a tánc és a zene szinte észrevétlenül fonódik össze egyetlen nagy történetté. A porondon egymást váltják a keleti mitológia alakjai, a sárkányok, a tűz- és erdőmanók, valamint a Nap és a Hold misztikus találkozásai. Mindezt lenyűgöző látványvilág, igényes koreográfiák és kiváló zenei aláfestés teszi teljessé.

A műsor egyik legemlékezetesebb pillanata kétségtelenül a kazah lovasok produkciója volt. Egyszerre hét lovas vágtázott a porondra, korhű viseletükben pedig olyan benyomást keltettek, mintha a honfoglaló magyarok elevenedtek volna meg előttünk. Szinte már csak az íjak és a kardok hiányoztak a kezükből. Miközben hat lovas teljes sebességgel körözött a manézsban, speciális nyergeiknek köszönhetően hol felálltak lovaik hátára, hol mélyen kihajoltak a nyeregből, máskor szinte átfordultak a vágtató állatok oldalán. A hetedik lovas középen maradva irányította társait: egy-egy ostorcsattanásra egyszerre változott meg valamennyiük mozdulata. A pontosság, az összhang és a bizalom olyan tökéletes egységet alkotott, hogy a közönség lélegzet-visszafojtva figyelte a produkció minden másodpercét.

Egészen más hangulatot árasztott a fehér ló és idomárja közös száma. Nem a sebesség vagy a vakmerőség került a középpontba, hanem a köztük lévő különleges kapcsolat. A hatalmas, hófehér paripa és lovasa szinte együtt táncoltak a porondon. A ló könnyed eleganciával követte minden jelzését, többször mélyen meghajolt a közönség előtt, majd két lábra emelkedve teljes pompájában mutatta meg erejét és szépségét. Nem csupán egy idomított állatot láttunk, hanem két társ harmonikus együttműködését, akik szavak nélkül is tökéletesen értették egymást.

A porondot ezután a kézenálló művész vette birtokba, akinek produkciója egyszerre volt elegáns, meghökkentő és lélegzetelállító. Először egy magasra épített könyvtorony tetejére kapaszkodott fel, ahol olyan természetességgel mutatta be kézenálló gyakorlatait, mintha a gravitáció törvényei rá nem is vonatkoznának. A mutatvány azonban itt még nem ért véget. Egy madártollra emlékeztető, rendkívül keskeny rekvizitet illesztett a könyvhalom legfelső kötetébe, majd erre állt fel, és közel négy méter magasságban tartotta meg egyensúlyát. Mindezt olyan magabiztossággal tette, hogy a nézőtéren egyszerre lehetett hallani a csodálkozó felszisszenéseket. Később egy hosszú, keskeny fémtornyon mutatta be újabb kézenálló elemeit, amelyek ismét bebizonyították: a kitartás, az évekig tartó gyakorlás és a tökéletes koncentráció szinte a lehetetlennel is képes dacolni.

Nem kevésbé volt lenyűgöző a zsonglőrprodukció sem. A művészek először négy, majd hat, végül egyre több labdával játszottak, miközben azok szinte megállás nélkül cikáztak a levegőben. A mozdulatok könnyedsége azt az érzetet keltette, mintha a labdák nem is zuhannának vissza, hanem önálló életet élve keringenének körülöttük. Az előadás egyik szépsége éppen abban rejlett, hogy a rendkívüli technikai tudás végig természetesnek hatott - pedig minden egyes mozdulat mögött hosszú évek kitartó munkája húzódik meg.

A műsor egyik legmeghatóbb pillanatát számomra a gurtniszám jelentette. A két artista olyan összhangban mozgott együtt, hogy szinte eggyé váltak a levegőben. Volt, hogy csupán egyetlen kéz tartotta a másikat, mégis olyan bizalommal és nyugalommal végezték gyakorlatukat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne több méter magasan egymás életét a másik kezébe helyezni. A kecses mozdulatokat finom zenei aláfestés kísérte, amely még inkább kiemelte a produkció líraiságát. Ez a szám egyszerre szólt az erőről, a törékenységről, az egymás iránti feltétlen bizalomról és arról, hogy a legszebb dolgok mindig közös munkából születnek.

A második felvonás elején az előadás  egyik leghátborzongatóbb, legizgalmasabb produkciója során 4 artista - 3 ugró és 1 elkapó került a figyelem középpontjába. Az elkapó a kiálló ponton állt, az ugrók pedig egy-egy hintán lengtek ide-oda. Mikor mindkét fél felkészült, hanggal jeleztek egymásnak. Az ugró vetődött, s ha zavartalan volt a koncentráció, tökéletes az  időzítés, akkor a másik fél el is kapta. Sajnos előfordul olykor, hogy az időzítés egy hajszálnyit csúszik, s az ugrás nem jön össze. Azért, hogy még véletlenül se történjen baleset, a Cirkusz munkatársai ilyenkor egy hálót feszítenek ki a porond és kis részben a nézők feje fölé, ami megakadályozza, hogy az artisták összetörjék magukat.

Természetesen a humor sem hiányozhatott a porondról. Pippa bohóc és csendőrnek öltözött társa újra és újra nevetésre késztette a közönséget. Egyik jelenetben Pippa mellkasára és hátára is egy-egy dobot erősített, majd lelkesen zenélni kezdett. Társa azonban egyre kevésbé viselte türelemmel a hangos muzsikát: előbb a dobverőket kobozta el, aztán magukat a dobokat, végül pedig Pippát is belegyömöszölte a porondon álló hatalmas szemeteskonténerbe. A közönség már ekkor hangos nevetésben tört ki, ám az igazi csattanó csak ezután következett. A konténer belsejében ugyanis egy teljes dobfelszerelés lapult, így a koncert minden igyekezet ellenére folytatódott. Egy másik jelenetben Pippa békésen aludni szeretett volna a porondon, ám társa ezt sem hagyta annyiban. Az ártatlan szunyókálási kísérletből vidám kergetőzés kerekedett, amely kicsiknek és nagyoknak egyaránt mosolyt csalt az arcára. Ezek a könnyed pillanatok remekül oldották a bravúros artistaszámok feszültségét.

A Mirázs - Örökség számunkra azonban sokkal több volt egy látványos cirkuszi előadásnál. A történet a különböző népek legendáin keresztül a bátorságról, az összetartozásról és az álmok megvalósításáról mesél. Ezek az értékek pedig nemcsak a porondon, hanem a mindennapokban is összekötnek bennünket.

Látássérült emberként különösen sokat jelent számunkra, hogy a Fővárosi Nagycirkusz nem csupán megnyitja előttünk kapuit, hanem valóban befogadó környezetet teremt. A taktilis kulisszabejárás, az élő narráció és a munkatársak természetes segítőkészsége lehetővé teszi, hogy mi is teljes értékű résztvevői legyünk az előadásnak. Anna narrációja nem egyszerűen leírja a porondon zajló eseményeket - képeket fest, érzelmeket közvetít, és olyan részleteket is megoszt velünk, amelyek még közelebb hozzák a művészek világát.

Talán éppen ezért térünk vissza újra és újra. A cirkusz számunkra nem pusztán kikapcsolódás. Minden előadás egy új világot nyit meg előttünk, új embereket, új történeteket és új gondolatokat ismerhetünk meg általa. A porondon bemutatott produkciók mögött ott van a kitartás, a fegyelem, az egymásba vetett bizalom és az a rengeteg munka, amely nélkül ezek a néhány perces csodák nem születhetnének meg. Ezek az értékek pedig legalább annyira inspirálóak, mint maguk a mutatványok.

Különösen megható volt hallani Anna narrációjából azt is, hogy a Fővárosi Nagycirkusz nemcsak a látássérült emberekre gondol. Az elmúlt időszakban két olyan előadást is szerveztek, amelyet kifejezetten autizmussal élő gyermekek és fiatalok számára alakítottak át. A tompított fények, a halkabb hanghatások és a befogadó környezet mind azt szolgálták, hogy ők is felszabadultan élvezhessék az előadást. A közönség pedig jelnyelvi tapssal fejezte ki elismerését. Ezek a gesztusok talán apróságnak tűnnek, valójában azonban azt üzenik: a kultúra akkor teljes, ha valóban mindenki számára hozzáférhető.

Éppen ezért úgy gondolom, hogy ezt a szemléletet minél több embernek érdemes lenne megtapasztalnia. Nemcsak azoknak, akik fogyatékossággal élnek, hanem pedagógusoknak, gyógypedagógusoknak, kulturális szakembereknek és mindazoknak is, akik munkájuk során emberekkel foglalkoznak. A Fővárosi Nagycirkusz példája megmutatja, hogy az akadálymentesítés nem csupán technikai kérdés, hanem mindenekelőtt hozzáállás. Egy olyan szemlélet, amely az embert látja a másikban.

Talán ezért szeretünk újra és újra visszatérni ide. Nem csupán azért, mert lenyűgöznek bennünket az artisták, megnevettetnek a bohócok vagy ámulatba ejtenek a lovasok. Hanem azért is, mert minden előadás emlékeztet arra, hogy a bizalom, a kitartás, az egymásra figyelés és az elfogadás képes legyőzni a legnagyobb akadályokat is. A Mirázs - Örökség számunkra nem csupán egy cirkuszi előadás volt, hanem ismét egy bizonyíték arra, hogy a valódi csodák akkor születnek, amikor emberek nyitott szívvel fordulnak egymás felé.

Végezetül szeretnénk őszinte köszönetet mondani a Fővárosi Nagycirkusz valamennyi munkatársának azért a szeretetért, figyelmességért és elfogadásért, amellyel minden alkalommal fogadnak bennünket. Külön köszönjük Vas Annának a magas színvonalú narrációt, amely ismét teljes értékű élménnyé tette számunkra az előadást, valamint Bősze Györgynek, a Látássérültek Vas Vármegyei Egyesülete elnökének a kiváló szervezést. Hálásak vagyunk segítőinknek és kísérőinknek is, akik minden alkalommal mellettünk állnak, és velünk együtt élhetik át ezeket a különleges pillanatokat.

Köszönjük Takács Istvánnak az eseményen készült fényképeket, amelyek méltó emléket őriznek erről a felejthetetlen napról.