Torkos vasárnap, avagy kiéhezve a magyar dalokra?
2010.09.13. - 20:00 | Enik - Fotók: Büki László 'Harlequin'
Szemrebbenés nélkül vállalom az ünneprontó szerepét: laza hányavetiséggel szabad prédára bocsátom azon tézisemet, miszerint az ünnepnaptárakat a történelem és a lelkiismeret-furdalás fej-fej mellett szerkeszti. Karácsonykor fényes sztaniolba tuszkoljuk a 363 napos, szeretetdefficites nemtörődömségünket. Madarak, fák és mindenmulasztás napján gyónjuk meg a természetnek, a minket tápláló, élő környezetnek mindazt, amit ellene vétettünk. Plusz itt van nekünk a Magyar Dal Napja...
Szinte végeláthatatlannak tűnik a sor - szerelmetes Valentinjainknak, nőinknek, gyermekeinknek címzett, kirakatnapi mea culpáink az égig érnek. Anyáinknak ünnepi mázzal nyafogunk, amíg még nem késő, amíg még láthatjuk, milyen óriás ő, amíg még szürke haja lebben az égen, amíg még 364 nap láthatatlan hőseként kékítőt old az ég vízében.
Jómagam nem indítok tárlatexpedíciót Múzeumok éjszakáján, petróleumlámpa fényénél, amiért az olyan hangzatos és műhepi. Gourmandiába szóló útlevelemet sem csak akkor érvényesíttetem, amikor torkos csütörtököt írunk. Drákói szigorral egyedül a Bolondok napjának adok feloldozást, a Magyar Dal Napjával szemben viszont közel sem vagyok ilyen elnéző. Titkon bízom abban, hozzám hasonlóan sokan vélik úgy, ez a kreált ünnep nem más, mint a magyar kulturális szégyenlajstrom egy újabb, aktuális feljegyzése.
A Magyar Dal Napját 2008-ban rendezték meg először Presser Gábor kezdeményezésére. Akkor még nem önálló programként jegyezték, a Sziget Fesztivál „mínusz egyedik" napja népszerűsítette az ötletet. A tavalyi évben már az eredeti tervek szerint szeptember második vasárnapján zengte be a magyar dal az ország 25 helyszínét, csaknem 1200 előadó tolmácsolásában. A statisztikai adatok hűen tükrözték, hogy közelsem meddő ötlet a programsorozat. 45 ezer fős közönség adózott a magyar zenének a budapesti Zeneakadémiától kezdve, vidéki szabadtéri színpadokon át, utcákon, tereken, parkokban és színházakban.

A rendezvény keddi, budapesti sajtótájékoztatóján az ötletgazda, Presser Gábor hangsúlyozta, az országos fesztivál fellépőit a jelentkező programhelyszínek választják ki, nincs központi szervezés. A Magyar Dal Napjának kiemelt célja, hogy ne csupán az ismert zenészekre vetüljön a reflektorfény, mellettük mindenütt helyi előadók, tehetségek is koncertezhessenek.
Az idei évben további tíz vidéki település csatlakozott a kezdeményezéshez, közülük Szombathely is először állított színpadot ez alkalomból. A programot tovább színesítette, hogy pályázat keretein belül odaítélték a Magyar Dal Fővárosa címet, a kuratórium tagjai ennek Eger városát választották.
A különféle sajtóorgánumok kimért és kommersz udvariassággal adtak hírt a Magyar Dal Napjáról, a tévécsatornák hazafias, hivatalos tagozata pedig pátoszos elszántsággal közvetített az egyes helyszínekről. A stúdiókban egymást váltották a magyar zenei élet képviselői. A velük folytatott beszélgetések azonban nemcsak holmi ködfátyolos nosztalgiázásra szorítkoztak, olykor-olykor megkísérelték lekaparni a lakkot a felszínről. Azonban hiába áhítottam a probléma lehető legkisebb torzulással felvázolt vetületét, a stúdióvendégek sokkal inkább csak vetítettek. A riporter magából, az ötletgazdából is csak udvarias köröket leíró hümmögést volt képes kiprovokálni. A megszólaltatott szakmabéli nagymotorosok rébuszokban szóltak arról, miért kell ünnepnappá avatni azt, ami amúgy rendeltetése okán hétköznapi természetességre hivatott.

Megbocsátható-e a nyarat egymagukban csinálni képtelen zenész-fecskék közönye? Ki felelős azért, hogy a zenei rádiókból valósággal úgy kell kizsarolni a magyar zenét? Ha pedig csekély százalékban mérhető hajlandóságot mutatnak, miért rejtik el amazt az alig hallgatott műsorsávokban? Az összefogás valóban csak arra terjedhet ki, hogy a fanfárok ünnepi szólama is elnyomja a segélykiáltást? Miként szűnhet meg annak égbekiáltó szégyene, hogy az importzene árnyékából úgy kell fényt koldulni az igényes, magyar dalok értékeinek megvilágításához? A magyar zenei hagyományok őrzésének terhe kinek a vállát nyomja?
Egy biztos, a pék süssön kenyeret, a cipész maradjon a kaptafánál, a magyar zenészek pedig a látványmegmozdulásokon túl is tegyenek azért, hogy egy ehhez az ünnephez hasonló össznépi happening ne vonhasson szégyenpírt az arcunkra. Az ötletgazda, Presser Gábornak például azt tanácsolnám, a legközelebbi, tehetségvizslató ítészkedése alkalmával foggal-körömmel küzdjön azért, hogy MAGYAR DALT megszólaltató megasztárok kapjanak lehetőséget a megmérettetésre.
„Mit késlekedsz? Teljesítsd kötelességed. Csak egy ember vagy. De hát mi több, mint egy ember? Se két ember, se ezer ember nem több nála. Lépj előre egy lépést - így -, és most még egy lépést. Rajtad a sor." /Kosztolányi Dezső/
Programkereső
Szavazás
Ön mit szeret legjobban a szombathelyi nyárban?
42% - A Savaria Karnevált.
7% - A rengeteg fagyizási lehetőséget.
8% - A sok gondozott parkot.
14% - A nyugalmat, amit a város atmoszférája áraszt.
20% - Csak az számít, hogy igazán meleg legyen.
Összesen 1944 szavazat






Új hozzászólás
Korábbi hozzászólások
Nem tudom, Krisztin te hogy vagy vele, de például milyen szívesen fogadnál el egy olyan partnertől Nőnapra egy talicska virágot, aki az év 364 napján mostohán bánik veled?
Szerintem nagyon káros jelenség, amikor az ilyen felfújt látszatmegmozdulásokkal tovább mismásoljuk a problémát... Ezek az akciók csak a lelkiismeret megnyugtatását szolgálják.
"Halottat ünnepelni morbid ügy ugyanis." Én inkább kómának hívnám, de látom hasonlóképpen gondolkodunk:D