Ezernyi fellelhetetlen forrásból visszhangzik egy-egy dallam, leggyakrabban ízekre vágva egy ócska reklámba erőszakolva, aztán nagy százalékban a mozivásznon zajló figyelemlekötő cselekmény alatt észrevétlenül a háttérben, majd a rádióból, akár teljes valójában átdolgozva - de tagadhatatlanul ott van mindenütt. De mi ez a dallam? Legtöbb esetben nem más, mint valamelyik komolyzenei műből kiragadott részlet, vagy egy végtelenített ritmus, egyik fülön be, másikon ki, a lenyomata azonban sokáig ott marad, és mikor magát a művet hallod, fogalmad sincs, honnan ismerős. Négyakkordos számok refrénjét dúdolgatod, amely egy valaha létező egész összetört lelkének egy apró szilánkja. Ebben a folyamatban pedig nem kizárólagos, de meghatározó szerepe volt Beethovennek, és a zenei esemény célja ugyan nem ez volt, mi kicsit mégis erre tettük a hangsúlyt.

Vásáry Tamás, az idén 78 éves karmester, a Savaria Szimfonikus Zenekar Tiszteletbeli elnök-karnagya a mai napig energikus, mozgékony, és közvetlen hangvételű ember, maga is csodagyerekként zenélte be magát a köztudatba, és azóta is érzi, hogy kell egy kottányi zagyva pöttyöt a közönség nyelvére fordítani, úgy, ahogy azt a szerző elképzelte. A péntek délelőtti főpróbán még a munkafolyamatba is betekintést nyerhettünk, a főkolompos ugyanis - halandó embernek fel sem tűnő hiba esetén is - addig szőrszálazott a hangszerek megszólaltatásán, amíg azok az ő vájt fülének megfelelően nem hangzottak. Ezek a kényszerszünetek gyakori szellemes kiszólásai miatt mégsem voltak unalmasak, és az eredményt tekintve mindenképp hasznosnak bizonyultak.

A témaválasztás azért is volt alkalomhoz illő, mert a kismilliónyi korszakos zseni zeneszerző, akik méltán díszelegnek bármely konkrét zenei piedesztálon, többnyire a maguk zenei világát dicsőítendő jelennek meg, míg Beethoven egy „többrétűen egyedi" zenei jelenség, szerteágazó és körülírható, de nehezen behatárolható - mégis könnyen befogadható -, példa nélküli életművet tudhat maga mögött. Mindig is húzogatták alatta a klasszicista és a romantikus irányzat határmezsgyéjét, eredendően, hogy a két nagy előd Haydn és Mozart hatása alól látványosan az akkor még sehogy sem értelmezett beat lázadás irányában lépett ki. Bár a nevezett korszakában a mester - a lelkén túl - még fülével is hallott, megsüketülésének biztos tudatában mégis olybá tűnt, mint aki a hangját készülődne elveszíteni. Az elsöprő, érzelemdús, küzdelmes témák felé fordult, és ehhez elsőként használt fel olyan zenei eszközöket játékában, ritmizációjában, amik a mai napig fellelhetőek a könnyűzenében, emellett a klasszikus hangszerelés akkori hagyományaiba is belenyúlkált, és tette mindezt fogyasztható végeredményt alkotva.

A tegnapi estindító - bár mi délelőtt voltunk, tehát napindító - zenemű az Egmont nyitány volt. E mű szonátaformájának összefolyó motívumai között az anno 1810-ben összegyűlt bécsi közönség hallgathatott elsőként egy kis elemi Rock and Rollt, jóllehet Beethovennek erről a stílusról speciel halvány fogalma sem lehetett, míg mi 200 évvel később simán ismerjük, és alkalmazzuk. Ekkor a szerző sokkal inkább politikai nézeteit igyekezett kifejezni, Napóleonban való csalódottságát, a demokráciába vetett hitét, mindezt egy hős történetében, dallam-mondatokkal. Pedig - az est folyamán ugyancsak elhangzó - cirka 5 évvel korábban íródott „Eroica" szimfóniát konkrétan meggyőződése képviselőjének, Napóleonnak ajánlotta, mielőtt még amaz császárrá koronázta magát. Ez is előremutató alkotás volt, elragadtatott, és romantikus. Ejnye, Napóleon, ezt nem gondoltad végig, szegény Beethoven ott állt vérig sértve, és jól ki is tépte az ajánlást!

E két hősi mű közé ékelődött be - a műsorba, kronológiailag ez a legrégebbi - a C-moll zongoraverseny, melyben a zongorista szerepkör közben is karmesterkedő Vásáry a drámai impressziókat variálta, láncra fűzte, visszafogottabb őslendülettel ugyancsak a küzdelmet, és a győzelem útját jelenítette meg, sajátos Beethoveni grafikával ellátva. A riff, ami már a laikus fülnek is végképp megadta volna a Jerry Lee Lewis-ban kiteljesedett R 'n' R feelinget, a fenti mű névrokonában, a C-moll zongoraszonátában lelhető fel, ám ez a mű nem szerepelt az előadáson. A kérdés nem is a művek stílusbeli hovatartozása volt, hanem a zeneszerző kifejezésbeli gazdagsága, amivel egy olyan korszakot indított, ahol elmosódhattak az előírt klisék, majd a stílusok felbomlása, és a zenei kifejezőeszközök tágulása, és szegregációja folytán könnyűzenévé egyszerűsödést eredményezhetett. Továbbra se feledjük, hogy Beethoven a zene Mozartja, annak ellenére, hogy ez akkora baromság, megjegyezni is kár volt.

Hihetetlenül gyakori jelenség manapság a médiában a klasszikusokhoz visszanyúlni, és azok drámai hatását felhasználva érvényesülni, a szerző által okozott hatás „kitaposott útján aratni le a babért"- totális képzavarral élve -, úgy, hogy nincs feltüntetve a forrás. Ha van lehetőségünk, csak a miheztartás végett is hallgassunk komolyzenét, nehogy hülyén haljunk meg. És ez ugyebár nem vicc, kutatások igazolják, hogy gyerekkorban a rendszeres komolyzene-hallgatás magasabb intelligenciát, nagyobb lelki egyensúlyt eredményez. Amellett, hogy a remek könnyűzenei formációk művészetét sem veszítjük szem elől, érdemes tág szemekkel rálelni a zenei jellemzők alapján az eredetre, a forrásra. Hiába dobolta le még az ősember is a mamutbőrből készült tam-tam dobján a We will rock you-t, mert még ha tőle is ered a téma, maga a dal, és annak stílusa lehet, hogy ilyen meghatározó ősök nélkül sosem születik meg.

Erre az alkalomra tehát keresve sem lehetett volna jobb előadót, előadást, és előadnivalót találni, mind Beethoven, mind Vásáry, mind a zenekar jól teljesített, szerény, és kellemes ünnepe volt ez a zene világnapjának.