A műsor:

Rahmanyinov: A holtak szigete (szimfonikus költemény)
Liszt: Haláltánc
Berlioz: Fantasztikus szimfónia

Közreműködik: Jandó Jenő zongorán
Vezényel: Alpaslan Ertüngealp

Mindenszentek, és az azt követő halottak napja - egyházi jellegén túl - fokozatosan általános népi megemlékezéssé is vált. Ilyenkor mindenki kimegy a temetőbe, meglátogatja elhunyt hozzátartozóit. Megtelnek a sírok őszirózsával, krizantémmal, az elmúlás jelképes virágaival. Az emberek gyertyát gyújtanak, és elveszített szeretteikre emlékeznek.

Rahmanyinov: A holtak szigete (szimfonikus költemény)
A halált, a visszavonhatatlan elmúlást, az emberi élet végső konzekvenciáját - mióta világ a világ - megkülönböztetett hely illeti meg az egyetemes művészettörténetben - így az európai zene történetében is. A romantika halál-zenéi - a mindenkori programhoz, a zenemű alapjául szolgáló irodalmi vagy képzőművészeti alkotáshoz igazodva hol félelmetesnek, hol magasztosnak, fennköltnek ábrázolják a megsemmisülést. Szergej Rahmanyinov műve, az Arnold Böcklin, 19. századi svájci festő festménye nyomán komponált "A holtak szigete" című szimfonikus költemény nem ezen az úton jár: a másvilágra való átmenettel oly módon szembesül, hogy az életért folytatott kétségbeesett küzdelemtől végül eljut a megfellebbezhetetlenbe való belenyugvásig, a rezignációig.
Rahmanyinov ebben, az 1909 áprilisában Drezdában befejezett szimfonikus költeményében használta fel először a halotti mise, a Requiem híres sequentiáját, az utolsó ítéletet megjelenítő Dies irae-t. A Dies irae-utalások gyakran fordulnak elő a későbbi Rahmanyinov-kompozíciókban, és az egész életművön végighúzódó vezérfonallá sodródnak össze.

A holtak szigete, Rahmanyinov első Dies irae-utalást tartalmazó műve, kivételes zeneszerzői leleményről tesz tanúbizonyságot: nem a teljes dallam szólal meg, hanem csak az első négy hang, ennek a dallam-incipitnek azonban annál nagyobb a súlya: motívummá lép elő. A darabon végigvonuló figurációk és a témák jelentős része rejtetten, vagy tüntetőleg mind-mind a Dies irae kezdetének négy hangjából származnak.

Liszt: Haláltánc
A képzőművészet és a zene egymásra hatására szép példa Liszt Ferenc "Haláltánc" című műve. Inspirációja forrásaként említhetjük Holbein Haláltánc című fametszet-sorozatát a 16. század első feléből, illetve egy korábbi alkotást, a 14. században élt és alkotott Orcagna A halál diadalai című freskóját. A művek alapvető mondanivalója: a halál mindenkit utolér, színe előtt mindenki egyenlő, társadalmi rangra, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül. Liszt variációkat komponált a Haláltánc alapmotívumául szolgáló Dies irae gregorián dallamára. Az igen nehéz zongoraszólam vezető szerepet játszik az egész műben. A többször átdolgozott darab első vázlatai 1838-ból származnak, bemutatására azonban csak 1865. áprilisában került sor Hágában, ahol Hans Bülow, német zongoraművész játszotta a zongoraszólamot.

A Savaria Szimfonikus Zenekar Halottak napi hangversenyén Jandó Jenő játszik zongorán. A briliáns magyar zongorista-generáció egyik tagja világszerte ismert művész, hiszen hatalmas diszkográfiát mondhat magáénak, többek között Beethoven és Mozart teljes zongoramuzsikájából csakúgy, mint Bach, Bartók, Haydn, Liszt és Schubert kamarazenéjéből. Jandó Jenő 1952-ben született Pécsett. Hatévesen kezdett el zongorázni, majd tanulmányait a pécsi konzervatóriumban folytatta. 1968-tól a Zeneakadémián Nemes Katalin, Kadosa Pál és Mihály András növendéke volt. 1973-ban megnyerte a Magyar Rádió Zongoraversenyét, amelyet több külföldi versenygyőzelem követett, többek közt a milánói Dino Ciani, a versailles-i Cziffra György és a sydney-i Nemzetközi Zongoraversenyen. 1974-ben diplomázott, azóta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára, egyetemi docens. Nemzetközi karrierje a 70-es évek elején indult: Európa számos városában fellépett, de eljutott az Egyesült Államokba és Japánba is. Olyan karmesterekkel dolgozott, mint Ferencsik János, Fischer Ádám, Kocsis Zoltán, Lamberto Gardelli, Ligeti András, Giuseppe Patané, Peskó Zoltán, Jurij Szimonov és Antoni Wit. Kossuth- és Liszt-díjas érdemes művész, a Bartók-Pásztory-díj kitüntetettje.

Berlioz: Fantasztikus szimfónia Op. 14
(I. Álmok, szenvedélyek. Largo - Allegro agitato e appassionato assai; II. Bál. Valse. Allegro non troppo; III. Jelenet a mezőn. Adagio; IV. Menet a vesztőhelyre. Allegretto non troppo; V. Boszorkányszombat. Larghetto - Allegro.)

Huszonhét éves fővel, zeneszerzői pályája biztató kezdetén mutatta be Berlioz Párizsban, 1830-ban Fantasztikus szimfóniáját. Nyilvánvalóan Beethoven Pastorale-szimfóniájának hatására alkotta meg a maga - ugyancsak öttételes - programzenei képsorozatát.

Míg azonban Beethovent a természet ihlette, hogy művében „inkább az érzelmek kifejezését, mint festészetet" adjon, Berlioz szimfóniájának keletkezésében egy sorsdöntő szerelem játszott szerepet. Nem is annyira az érzelem ösztönözte, mint a parancsoló kényszer, hogy megszabaduljon a reménytelennek tűnő vágyakozás gyötrelmeitől. Zenében, sőt, tulajdonképpen egyetlen dallamban fejezte ki szenvedélyét és szenvedését. Ez az egyetlen dallam, a híres „idée fixe" az imádott nő alakját eleveníti meg különböző látomásokban. A szimfónia - valóban fantasztikus - történései köré Berlioz nem kevésbé bizarr keretet képzel: Egy ifjú művész szerelmi bánatában öngyilkosságot követ el, az ópiumtól várt halál helyett azonban csak az a kábulat következik be rajta, amit a méreg mámora okoz. Ebben a kábulatban éli át szerelmének sejtelmes-tragikus történetét, az imádott nő lényének - illetve a hozzá kapcsolódó dallamnak - megannyi átalakulását. A szimfóniához Berlioz részletes programot adott, ez segíti hozzá a hallgatót, hogy az önmagukban is érdekesen megformált részletek között összefüggést találjon.

Az első tételt („Álmok, szenvedélyek") a múlt század első évtizedeiben divatos világfájdalom hatja át. Itt szólal meg első ízben a fixa idea dallama. A második tételben Berlioz a keringő hangjaival kelti életre annak a bálnak vidám és érzelmes képét, amelyen ismét feltűnik szerelmese arca, illetve már ismert zenei névjegye. A harmadik tétel utal a leghatározottabban a Pastorale-szimfónia hatására („Jelenet a mezőn"). Berlioz azonban nem éri be az érzelmek kifejezésével, ő határozottan festői hatásra is törekszik természeti idilljében, amely a szimfóniában hagyományos lassú tétel funkcióját tölti be. A következő két tétel azonban már meghaladja a klasszikus szimfónia terjedelmét, de annak hangulati egyensúlyát is felborítja a démoni látomások kegyetlenül realisztikus megjelenítésével. A „Menet a vesztőhelyre" zord és fenyegető muzsikájában a fixa idea a halálraítélt utolsó gondolataként bukkant fel, majd a „Boszorkányszombat" fináléjában, mint önmaga torzképe tűnik fel ismét. Berlioz ez alvilági tombolásba beleszőtte a Dies Irae gregorián dallamának jellegzetes képletét is. A rajongásig szeretett eszménykép és a hozzá fűződő nemes érzelem bukásával ér véget a Fantasztikus szimfónia.