„Ha az életben nincs már több móka
Meghalunk, mintha nem volna
Több dolgunk a világba'
s édes lenne a halál
Hát ilyen értelemben
Énekeljük el azt, hogy vége..."

A móka elfogyott, így a Kispál és a Borz idén augusztusban a Sziget 0. napján, 23 év folyamatos zenélés, 11 stúdióalbum, és számos elismerés után „nejlonzsacskóba viszi a szívet", és arra invitál minket, hogy énekeljük el azt, hogy vége! A teljes elszakadás a mozivásznon egyetlen napon, november 24-én köszöntött reánk.  Ekkor játszották ugyanis a mozik Merényi Dávid Napozz Holddal című filmjét. Este 8 órakor kezdetét vette a végső búcsú, ahol online közvetítéssel láthattuk, ahogy Varga Líviusz, majd a Kispál és a borz tagjai (Lovasi András, Kispál András, Dióssy D. Ákos, Mihalik Ábel, és vendégelőadóként Leskovics Gábor) is köszöntik a közönséget.

„Kapudon kopogtatok, aztán meg dörömbölök,
Hogy engedj be éjjel
Ma éjjel..."

Majd pár pillanatra feketeség lepi el a vásznat, végül elkezdődik a szárnyaló lebegés, elsuhanó fűszál, Winnetou hőstettei, és a ránk kerülő súlyos föld kezd lehullani a szemhéjaink gödréről. Már most tisztán látunk, érzünk, és tudjuk, hogy a szívünkbe zárt dalok gondolatvilága fogja meghatározni az elkövetkezendő másfél órát. A búcsúkoncertet dokumentáló werkképsorok mellett interjúrészleteket, próbafelvételeket láthatunk. Az interjúrészletek leginkább egy egy dal keletkezéstörténetét vetíti elénk. Életszerű, megtörtént vagy épp csak elképzelt események halmaza ihlette számos dalszöveg néhány sorát. A film nem a Kispál és a Borz történetét akarja elmesélni, hanem azt a folyamatot mely a végleges öncélú maszturbáció felé vezető úton, majdnem a mocsárral teli gödörben ért véget. Részletesen elemezhetném a hangot, a képet, a szerkesztést, de egy szóval le lehet írni a film lényegét: életérzés! Életérzés, mely beleívódott a gondolatodba, a fejedbe, és nem enged szabadulni. Kiszakadsz, felrepülsz, majd alászállsz, több száz emberrel együtt éled át az élményt a Savaria Filmszínházban.

„És támad akkor olyan sötét,
Amiben az élők kezét
Többet nem találod,
És ami elér, azt ütöd-vágod."

És elér. Elér az emlékek kiszakadással teli gondolatfoszlánya. Középiskolás (1997) koromban kerültem először kapcsolatba az együttes világával. Beszippantott. 13 év zenei kötelék, életem korlátok nélküli, felhőtlen évei pörögtek előttem. Rongyosra hallgatott, többször átmásolt kazetták, relikviaként őrzött lekapargatott koncertplakátok, forrón zuhogó, friss nyári eső, andalgós összebújás, üvöltés a csendbe, magamba zárt kínok és sóhajok, kettétört szív, belső önvizsgálat, dalszövegekkel teli elmélkedés, Művészetek völgyi kerítésszaggató belógás, féktelen ugrálás, szétszakadt farmer, összekapcsolódás, közös gondolatok, egy hang, egy együttes!

„Csak hang legyen és fény, sok szép halott állat
Mutassa neked, hogy mennyivel jobb nálad"

Kiváló kép- és hangminőség, 16 darab, videórögzítő funkcióval rendelkező, tükörreflexes fényképezőgéppel felvett anyag. Csodás közeliek, többszörösen osztott képernyő, finom kameramozgások képesek erősíteni a zene belső lüktetését.  Beszippant a film világa, ott vagyok a Szigeten, és együtt lélegzem 45 ezer búcsúzó emberrel. Igazi koncertfilm, ahol a zene és a dalszövegek világa elvisz mindent a hátán.

„és a végén mindenki összeáll majd egy képpé..."

A végső zenélés során, végül mindenki összeállt egy képpé, hisz a fellépésen helyet kaptak régi és újabb zenekari tagok (Ózdi Rezső, Bräutigam Gábor) vagy épp a régi barátok, vendégek (Németh Juci, Kiss Tibi, Varga Livius, Beck Zoli). A Kispál félig elszívott cigarettájára, Lovasi improvizációjára a koronát a Csillag vagy fecske című örök érvényű kockás abrosz mögötti kocsmajelenet adta.

„Tekerd meg a volumét, attól vad,
Azt mondják, hogy jön a vég, és kell a nagy
Hangerő."

A film szerkezetileg jól volt felépítve. Nem lineálisan haladtunk az időben, hisz a valódi koncert kezdő képsorai egv óra után jelentek meg. A sorrend megadta az alaphangulatot, hisz váltották egymást a lassabb érzelmes, balladák, és a pörgős számok.  Igazi csendes ülős koncerthangulat kerekedik a teremben, a széksorokban ki-ki vérmérsékletéhez mérten, magában, vagy félhangosan együtt énekli a dalokat Lovasiékkal. A próba és a koncertfelvételek szépen összefolynak. Az akkordok egymásra találnak. Az Emese és a Szőkített nő alatt látunk olyan töltelékeket, mint az előbbinél a rajongók mobilfelvételeinek felhasználása, utóbbinál a dalszöveg hasakra pingálása. Pár számnál viszont csorbul a kiszakadás és a repülés élvezete. Beleolvadsz, elmerülsz, énekled, aztán hirtelen elvágnak mindent, és zuhansz a mélybe. Hisz pár mézesmadzag sor után bevágnak egy interjúrészletet, amiben a tagok épp egy adott dal keletkezési körülményeiről sztoriznak Lovasi teraszának különböző szegletén. 

„Maradunk élve, valamit mondunk,
Mi okunk van rá, aki megáll
Homokos, vizes síkon, az tudja:
Tovább kell menni, szétnézni kár...
Igyekezz, az égbolt zár!"

Szóval zár az égbolt, de marad az életérzés, melyet örökre szívünkbe zártunk. És ha egy kis nosztalgiára vágyunk hát vegyük elő és hallgassuk meg újra és újra a Kispál dalokat, melyek semmit sem koptak az elmúlt 23 év alatt.