A legtöbb festmény vagy grafika, ami érdekes akar lenni manapság, karöltve jár az értetlen arckifejezéssel kimondott kérdéssel: „Hát ez mi?", már ha az ember őszintén reagál. Összességében jó eséllyel ábrázol is valamit, ami hasonlít valamire, hogy aztán az ember azt mondhassa, hogy az valami. De az, hogy az a valami az alkotó szándéka szerint hasonlít valamire, vagy csak a szemlélődő fantáziáján múlik, az örök rejtély, és persze ez teszi érdekessé. A Romániában kapott élményektől művészileg felkavarodott triumvirátus alkotásairól mégis szinte ömlik az a szféra, amiben, és amiből születtek, még ha nem is mindig egyértelmű, mit ábrázolnak. A kiállítás megnyitása előtt, egy gyors sótlan sajtos rúd, és egy pohár extra száraz bor kíséretében elő-emésztgetésként tettünk egy kört a galériában, Oroszy-Kamper-Kaczmarski irányban, és a falról lenéző színhatások és kompozíciók által kapott élmények szinte egymást értelmezték.

Bár Oroszy megnyitóbeszéde szépen, kerek mondatokkal, és művészi fennenségben szárnyalva fogalmazódott, érdemesebb lett volna kiosztani mindenkinek egy-egy példányt, az értelmezhetőség kedvéért. Jól tudom, jelen cikkben is vannak kitekert körmondatok, de legalább le vannak írva, és ha elveszik a fonál, elölről lehet kezdeni. Megállítható, visszatekerhető cikk. Élőszóban viszont fel kell kötni a jégeralsót, mert a ragyogó színek ezer sugárral mosolygó képpontjainak összességében kirajzolódó, súlytalan lebegő holdként körüllengett, szerteröppenő szabályosságában is csintalan angyali játéknak tetsző, megfoghatatlanságából kiragadott pillanatok tárgyiasodása szintű kifejezés még gyakran leírva is sok, és ha ez nem is, pár ilyen elhangzott Oroszy jegyzetéből, ugyanakkor így lett hiteles a dolog, hisz festményeire is ez a beszédesség jellemző.

Amit a mikrofontól távolabb eső Kamper Lajos fogalmazott meg, inkább egy szerény élmény-összefoglalónak volt betudható, az első sorokban állóknak kiderült, hogy a hegyek alatt úsztak a felhők, ők pedig fenn a tejfehér ködben alig láttak, aztán egyszer csak valami vörös. Látszott rajta, hogy eléggé a hatása alá került annak, amit átélt, mi kevésbé annak, amit elmondott. Nagy hatást gyakoroltak rá az ott látott geometriai formák, és képein az ihlető jelenség hatása álomszerű, egyszerre szabályos és kusza. Az értelmezésére szánt időt nem muszáj végigerőlködni, a nappaliban így is nagyon jól mutat.

Az utolsó falon a legemészthetőbbnek ígérkező szekció rendeződött szabályos keretbe, és adott kontrasztot a rá merőleges, és vele szemben lévő falak tartalmával, mélységében mutatta az eddig lappangó, fel nem ismert érzéseket, helyretette, és értelmezte a látottakat. Kaczmarski Ágnes megnyitó beszédében elmondta: „Pogácsa, bor, süti baloldalt". Két társánál ifjabb létére képein hasonló élettapasztalat, látásmód jön át, a fantáziátlanabb szemnek is felismerhető alakokkal, és gazdag érzésekkel pihenteti a szemet, és mozgatja tovább az agyat. Talán egy cseppet nagy is volt ez a szabályosság körutunk végére, elképzelhető, hogy a fordított útirány lett volna a megfelelő, hogy a már összeállt gondolatfoszlányok szakadhassanak újra darabokra, sínükön kóborló elaborációnk sétája alatt.

De ezt döntse el a látogató, akinek még december 22-ig van lehetősége megcsodálni a Román agyag szomorkás-borongós, üde-színes tárlatát. Amit az alkotók idehoztak a hangulatból, onnan nem vették el, önmagukat hozzáadva otthagyták, és amit elvettek belőle, idehozták. Ez a mondat is olyan, mint a kortárs képek, ha akarjuk, még értelme is van, és megfelelő értelmezésben fedi is a valóságot.