Mogorván állt az öregember a szoba közepén. Körülötte az öreg lakás ódon, sötét bútorai csak néha recsegtek egyet-egyet. A régi polgári lakásban mindig csönd volt, különösen, amióta egyedül maradt, de ma, karácsony este még a szokott kis zajok sem hallatszottak. Egyedül volt, egyedül ünnepelt, mióta a felesége meghalt. Mogorvasága is akkortájt kezdődött, és néhány év elteltével, ahogy a fájdalom állandó lakó lett a lelkében, szinte a durvaságig fokozódott. A házban lakó többi család már-már köszönni sem mert neki, a gyerekek messzire elkerülték, féltek tőle. Nem is bánta, legalább nem kellett szólnia senkihez. A gyerekek hangja is csak növelte lelke fájdalmát, hiszen saját unokáit már évek óta nem látta. Felnőttek, elmentek más városba, nem hiányzott nekik. Pedig amíg élt a felesége, a nagyanyjuk! Akkor is ünnepnapnak számított, ha eljöttek hozzájuk a gyerekek, de a mama sütött-főzött kedvükre, azok vidáman csacsogtak neki, meséltek mindenféléről. Ő meg boldogan hallgatta az unokákat.

De a mama meghalt, az unokák is elmaradtak. Asszonylánya csak ritkán látogatott el hozzá, akkor is rohant. Beszaladt a lakásba: - Apuka, már megint nem szellőztetett ki! Apuka, elküldöm a takarítónőt, maga nem tud már takarítani se! - Szúrt minden szava, pedig jót akart. Az öreg rámorrant, így aztán a lánya is elmaradozott. Néha hónapokig sem látta, legfeljebb telefonon beszéltek néha. Most aztán egyedül volt.

Kint besötétedett, a szállingózó hó csillogott az utcai lámpák fényében. Megterített, úgy, ahogyan a felesége tette mindig. Előkereste a damasztabroszt, a ritkán használt hófehér porcelánt tette az asztalra. Kettőre terített, maga sem tudta miért, hiszen senki nem nyitja rá az ajtót szenteste. A feldíszített fenyőágakat is az asztal közepére állította. A piacra menet látta meg, a fenyőárus dobálta halomra a levágott ágakat, ő meg kért néhányat. Vázába állította, úgy, ahogy a feleségétől látta, esetlen kezeivel néhány régi, fakó díszt akasztott rá. Gyertyát keresgélt a komód fiókjában, de csak egy félig leégettet talált. Leült, fáradtan könyökölt az asztalra, kezeire támasztotta arcát. - Minek? - gondolta. Bámulta a fenyőágakat, a csonka gyertyát. Gyerekkora jutott az eszébe, szigorú apja, náluk nem volt ajándék, csak egy kicsi fa, csöndes családi vacsora, aztán mise hideg templomban. Mégis csodálatos volt. Ő meg hiába küldte a pénzt ajándékra az unokáknak, még csak nem is telefonáltak neki.

Elővette a Bibliát, keresgélt, nehezen találta meg az idézetet, amivel gyerekkora karácsonyi vacsorái kezdődtek. „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet
adott ki: írják össze az egész földet..." Elérzékenyült, könnyeitől homályosan olvasta tovább Lukács evangéliumát.

A felesége jutott eszébe, fiatalságuk, a lányuk gyerekkora. Igyekezett neki mindent megadni, most mégis egyedül tölti az ünnepet. Eh! - legyintett kezével. Nem számít. Nagyon sóhajtott, behozta a vacsoráját, de csak üldögélt az asztal mellett, nem volt kedve enni. Visszasétált az ablakhoz, nézte a hóesést.

A szemközti kapualjban valami moccant. Nézte az öreg a függöny résein, a vastagodó hóesésen át, valami kis állat, talán patkány. A kis valami bent kucorgott a kapu mögötti sarokban, fázott. Mégsem patkány, gondolta az öreg, az elbújna. Hunyorgott a szemével, jobban megnézte, akkor látta, hogy egy macska. Kicsi, néhány hónapos lehet. Kinyitotta az ablakot, cicegett neki, a kis állat fel is kapta a fejét, fájdalmasan nyávogott egyet. Az öreg nézte egy darabig, aztán becsukta az ablakot, leült a székre. A csöndben tisztán hallotta a macskanyávogást. Visszament az ablakhoz, de már nem látta a cicát sehol, csak a hangját hallotta. Végre felkapta a kabátját, kiment az ajtón, le a lépcsőn. A kiscica a kapuban álldogált, csapzott szőrén vastagon ült a hó.

- Te is egyedül vagy, mi? - szólt hozzá az öreg. A macska vékony hangon nyávogott. Az öreg felkapta, magához ölelte, érdes tenyerén érezte a kis állat testének remegését. Felvitte a lakásba, enni adott neki, majd maga is leült enni. A cica dorombolva bújt a lábához. - Na, gyere! - vette fel újra, leült vele a fotelba, s addig simogatta, míg a kis macska elaludt.

A lánya másnap délelőtt hívta telefonon. - Jól vagyok lányom, jól, nem kell semmi. - Nem, nem vagyok egyedül - mondta neki, és miközben mosolyogva letette a telefonkagylót, a cicára kacsintott csillogó szemmel.